Xanthoria parietina symbiosis Robinia

(Kéregzuzmó szimbiózis Akáccal)

Cersis Siliquastrum ( Júdásfa)

my philosophy 哲学

Két gondolkodási, eszmei áramlatot  figyelve  kezdem el munkámat.

A két karakteres vonal közül a Katolikus tanítás és a Buddhizmus ága a Zen filozófia elmélkedése között keresek párhuzamot, kapcsolódási pontokat. Mint minden nagy tanrendszerek elsősorban az embert teszik meg fontos , kiteljesedhető alapjuknak. Ez igaz, annak okáért is ahogyan a Zen keresi a letisztult, önmagát, és megvalósítását, és ugyanúgy a Keresztény rendszer is magának az ember üdvösségre való hivatottságát tárja elénk. E jó szándékú manifesztumok, még is azt rejtik magukban, hogy az ember, mint teremtett lény nem a semmibe, a káoszba  helyezett. Hanem egy eltervezett rend és tökéletesség védő palástjával védett flóra és fauna lehet, és lett az élettere. Az más kérdés, hogyan teszi, vagy éppen nem teszi ezt élhetővé, harmonikussá, jóvá, széppé, igazzá. Az én feladatom e két tanrendszer örök érvényű útját egy közös pontba fókuszálni, és az út végén (minden emberi gyengeségem ellenére) felismerni azt a kiteljesedést, melyet e tanítások mindig is akartak nekünk embereknek.

Katolikus tanítás szerint a Teremtés teológiájának legelső lépéseként arról kell beszélnünk, hogy mielőtt Isten megalkotta volna az embert élhető, éltető környezetet teremtett számára. ( Ter 1 ¹¹Akkor megint szólt Isten: “Teremjen a föld zöldellő növényeket, amelyek termést hoznak, és fákat, amelyek magot rejtő gyümölcsöt teremnek a földön.” Úgy is lett. ¹²A föld zöldellő növényeket termett, amelyek termést hoznak fajuk szerint, és fákat, amelyek gyümölcsöt érlelnek, amelyben magvak vannak, a fajtának megfelelően. Isten látta, hogy ez jó.)  Kijelenthetjük bátran emberi szóval is, tökéletes. Mindazonáltal nem valamiféle uralkodásról, leigázásról, kihasználásról van szó, ( fogta tehát az embert és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg Ter2,15). A Buddhista lélekben szintén az élőlényekkel való teljes együtt érzés és élés érzülete lelhető meg.  Jézus Krisztus Urunk  eképpen adja tovább számunkra a teremtés értelmét és célját: Mt 6, ²⁶Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? ²⁷Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? ²⁸Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait,  hogyan nőnek:  nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, ²⁹ mégis, mondom nektek,  még  Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve,  mint egy ezek közül. ³⁰ Ha a  mezei virágot,  amely ma virít,  holnap pedig a kemencébe kerül,  így öltözteti az Isten,  akkor benneteket,  kishitűek,  nem sokkal inkább? ³¹ Ne  aggodalmaskodjatok  hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? ³² Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. ³³ Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! ³⁴ Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról!  Tehát gyökereiben, maga a teremtett valóság és annak egyszerű tökéletessége, arravaló törekvése mérvadó az ember számára.

A párhuzam és kapcsolódási pontok Buddha tanításával, melyet kategorikus feladatomnak tekintek jelen törekvéseimben. Az a felismerés, ami elvezet ahhoz, amit a Zen filozófia vall magáénak, bár a Zent ateista szemlélődésnek tartjuk, mi Nyugat európai,  emberek, ám nem kis szégyenünkre még jobban méltányolnunk kell emberközpontúságát.               … ” Mindenek előtt azt kell világosan tisztáznunk, mit értünk tulajdonképpen azon, hogy “közelebb jutni Istenhez”, és mi a célja ennek a közeledésnek. Ez keresztény értelemben – és talán minden igazi monoteizmusban is – Isten színelátását jelenti, a vele való szerető egyesülésben. Istenhez közeledni tehát annyit jelent mint előre haladni. A keresztény tanítás szerint itt a földön senki sem láthatja közvetlenül Istent (…)    De haladni lehet a cél felé. (…) Úgy vélem, ezt a  kérdést határozott igennel lehet megválaszolni. Ugyanis ebben az értelemben Istenhez közeledni csak az által lehet, ha elszakadunk a teremtményektől. Ezt tanítja minden misztikus. (…) Ám aligha lehetséges radikálisabb elszakadás a teremtményektől, mint amelyet a megvilágosodás jelent és közvetít. Hiszen ezzel oly következetesen lemondunk mindenről, hogy már csak a puszta létezés aktusa marad meg. Aki mindentől elszakad, beleértve saját énjét is, ennél messzebb nem mehet. (…) Mihelyt kikerülünk [a megvilágosodás] állapotából, ismét visszatérünk a magasabb szintről – teljesen vagy egészben – megszokott életünkbe, és észrevesszük, hogy az elszakadás még mindig nem következett be tökéletesen: rossz hajlamaink még nem haltak ki belőlünk teljesen. (…) Minél tovább gyakorol [az ember], annál szabadabbá válik a zazenen kívül is. És ez a legjobb diszpozíció arra, hogy az ember Istenéhez közeledjék. Ez tehát közvetett módja annak, hogyan lehet a megvilágosodást az Istenhez való közeledésben alkalmazni: az elszakadás állapota ugyanis szükséges előfeltétele az Istenhez vezető útnak. (…) …kijelenthetjük-e, hogy a megvilágosodás közvetlenül is közelebb vezethet minket Istenhez? Tehát, hogy azon a vonalon van-e, amelynek végpontja Isten szemlélése? Annyit legalábbis kimondhatunk, hogy a megvilágosodás lépés ebbe az irányba, és bizonyos körülmények között tényleg alkalmas lehet rá, hogy elősegítse a keresztény cél megvalósítását.” ( H. Lasalle , A Zen )   Ez az a cél, melyet nekünk, embereknek a  keresztény filozófia is ugyanúgy traktál, miszerint itt nem egy bölcseleti probléma megoldásról van szó, hanem minden létezőben felismerjük annak túlvilági, transzcendens természetét, és jelentés tartalmát. Keresve a tökéletességet a Mindenható munkásságában.   Jn 3,8 ” A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született”
Buddha, amikor  a végső tökéletességről és valóságról kérdezték, szótlanul rá mutatott egy virágra. Ez a nemes egyszerűség és lényegre törés jellemzi Jézus kijelentéseit is, és Buddha tanait is.

A zen-buddhizmus a hangsúlyt a meditációra és a valóság megismerésének szertartásoktól mentes, közvetlen módjára helyezi. A meditáció révén juthat el az egyén a megvilágosodáshoz, azaz eredeti természete felismeréséhez. A Buddha-tudat, amelyet a meditációs gyakorlatot folytatók magukban keresnek, megegyezik az egységességgel, a végső igazsággal.   A megvilágosodás eléréséhez fontos az egyéni erőfeszítés, az intuíció fegyelmet és gyakorlatot igényel. Az egyes ember az önmagába fordulás segítségével akarja elérni a Buddha állapotot, a végső valóságot, amely a tökéletes lelki mozdulatlanság és béke, nem-állandóság, nem-én. A kereszténység ezt a közeledést imával, benső békével és csenddel,teljes harmóniával a teremtett világgal gyakorolja, s lényegében ajándékként ( a Zen is ezeket a külső viszonyokat tartja előnyben, a transzcendens ajándék jelleget kivéve) bátran kijelenti én -te viszonyát, kapcsolatát Istennel, míg  a keleti tanok kerülik, illetve nem kimondhatóként manifesztálják törekvéseiket, de az előbbiekkel lényegében megegyeznek a keresztény karakterrel. Nagyon tiszteletreméltó az a felfogásuk, hogy a felettem állót nem szeretni, ( ez tiszteletlenség) hanem tisztelni kell a legmélyebbig.

A Keresztény világfogalom szerint a világ teljes egészében, az anyagot sem véve ki, Isten szabadon alkotó teremtő tevékenységének a műve. Sem belső szükségszerűség, sem valami már meglévő anyag léte nem korlátozta Isten tevékenységét; a teremtés a semmiből való létesítés. Mivel a világ nem az isteni lényeg emanációja, Istentől különböző lényegű. Hozzá nem a lényegi azonosság köti, hanem az alkotásnak a Teremtő szellemet tükröző hasonlósága s a semmiből teremtett létnek a Teremtő fenntartó és irányító tevékenységére való rászorultsága. A világot Isten határozza meg. A keresztény felfogás szerint a világ mint Isten szabad alkotása oly tökéletességű és azt a célt szolgálja, melyet Isten alkotó tevékenységében maga elé tűzött.

Rövid egyszerűséggel e szempontok vezérelnek munkámban, megragadni, és észrevenni a pillanat örökkévalóságát, és ami a Bonsai-ban a teremtés egyszerűsége és tökéletessége  üzen és jelent ki számunkra. Távol áll tőlem mindenféle vallási szinkretizmus, Pánteizmus és legfőképp a Manicheista gondolkodás mód. Csupán az Igaz, Jó, Szép kategóriák megragadása  a cél, mely  transzcendens, az Isten szférához tartoznak.

Two thought, ideological trend; start watching my work.

The two-character lines from the Catholic teaching and philosophy of Zen Buddhism in the arms of looking for parallels between the meditation, interfaces. Like all great tanrendszerek first man to make important kiteljesedhető bases. This is true, wherefore is the Zen way of looking sleek, self, and implementation, and also of the Christian scheme of salvation is the man himself reveals hivatottságát. This well-intentioned manifesto, I still hide themselves, that man as created beings are not neglected, placed in the chaos. But a planned order and perfection to protect flora and fauna may be protected by mantle, and became the living space. The other question is how to make it or can not make this élhetővé, harmonious, approved, beautiful, righteous. My task in these two tanrendszer eternal path to a common focus point, and at the end of the road (in spite of all human weakness) to realize the fulfillment by these teachings, has always wanted us to people.

Catholic theology teaches that very first step of creation need to talk about that before God created man to have a livable, vital environments created for. (Genesis 1 11Akkor again, God said, “the earth bring forth green plants, which bring crops, and trees that grow fruit seeds hiding on the ground.” And so it was. 12A green plants grown in soil, which yields that take race, and trees, fruits are matured, the seeds of which are in accordance with the variety. And God saw that it was good.) We can say so feel free to human is perfect. However, not some uralkodásról, leigázásról, kihasználásról is (therefore took the man and the Garden of Eden, placed, to dress it and keep it Ter2, 15). The Buddhist spirit of the creatures are also full of feeling and living with views of the pools. Thus, our Lord Jesus Christ gives us more meaning and purpose of creation: Matthew 6, 26Nézzétek birds of the sky! Not fear, not price, barn or collect – your heavenly Father feeds them. No more you understand them? 27Ugyan toldhatja up your life just a könyöknyivel Also, if you worried? 28Hát reason why the clothes are concerned about? Lilies of the Field, how to grow: no striving, no spin, weave, 29 yet I say unto you, even Solomon was not so much under the glory dressed like one of them. 30 Where the wild flowers, which today virion, tomorrow will be the furnace, the God so clothe, then you, little faith, not much more? 31 Do not be anxious then, and not kérdezgessétek: What we eat, what to drink? 32 These are the Gentiles seek. Heavenly Father knows that they need. 33 Therefore ye first the kingdom of God and seek his righteousness and all these things shall be added unto! 34 Do not worry so tomorrow, for tomorrow will provide about yourself! So fundamentally, it is the reality and created a simple perfection, arravaló efforts relevant to the people.

The parallels and points of Buddha’s teachings, which is categorical in this regard as my task törekvéseimben. The recognition, which leads to what proves ownership of the Zen philosophy, although we Senta atheist contemplation, but the people-should be recognized. … “First of all, it must be clear to clarify what is meant by the fact that” come closer to God, “and what is the purpose of this rapprochement. This is a Christian sense – and perhaps all true monotheism, even – God színelátását mean, her loving union. God is approached as a means to move forward. The Christian teaching is that here on earth no one can see directly from God (…) But I can go to the goal. (…) I think this question can be answered in the affirmative strong. It is in this sense God may be approached only by where break away from the creatures. It teaches all the mystical. (…) But there is hardly a radical separation of the creatures as possible than that which represents enlightenment and mediation. After all, this so consistently give up everything to just the mere existence of the act remains. Anyone who breaks everything, including his own self also can not go this far. (…) Once removed from the [revelation] of the state, once again return to a higher level – fully or partially – the usual life, and realize that the separation is still not completely occurred: bad tendencies have not yet died out of them completely. (…) The more exercise [man], the freer becomes zazenen outside. And this is the best disposition to draw near to God man. This is an indirect way of enlightenment on how to apply to come closer to God: the secession of the state is a necessary precondition to the road leading to God. (…) … To say that enlightenment is also directly lead us closer to God? So that’s the line there is a witness of God endpoint? All I can say at the very least, the revelation step in this direction and, in some circumstances, it really can be used to help target the Christian way. “(H. Lasalle, The Zen) This is the goal, which we, people of Christian philosophy traktál same way that there is not a philosophical problem is a solution, but all exist to recognize an otherworldly, transcendent nature and contents of the report. Looking for the perfection of the Almighty in his works. John 3.8 “The wind blows there where you want, you hear the roar, but you do not know where it comes from and where it goes. Thus, it is every person born in the soul ”
Buddha, the ultimate perfection and reality when asked about it silently pointed to a flower. This fracture is characterized by a noble simplicity and relevant statements of Jesus, and Buddha’s teachings as well.

In Zen Buddhism, with an emphasis on meditation and ceremonies without the knowledge of reality, a direct way places. A meditation to reach enlightenment for the individual, ie the original nature of the recognition. The Buddha-consciousness, which is engaged in the practice of meditation may earn the same as the uniformity, the ultimate truth. The importance of individual effort to achieve enlightenment, intuition, and discipline in practice. For each man in turn help itself to achieve the status of the Buddha, the ultimate reality, which is perfect for the stillness and peace, spiritual, non-permanence, is not on. The rapprochement of Christianity, this prayer, inner peace and silence, the total harmony of the created world, exercise, and feel free to declare me your relationship, relationship with God, while the eastern doctrine was or not kimondhatóként manifesztálják aspirations, but the former is essentially the same as the Christian character .

The Christian világfogalom that the world in its entirety, the material without taking up creative activities of God’s creative freedom in his work. Neither the internal necessity, not something already existing material to the existence of God, did not limit its activities; the establishment of the creation from scratch. Because the world is not the divine essence emanációja of God in different lényegű. Would not be bound by the essential identity, but also the spirit of the Creator’s creations, reflecting the similarity of the Creator and the kind of being created from scratch and managing the activities of the maintenance of dependence. The world is determined by God. The Christian view of God that the world should work in such perfection, and has served the purpose that God has set itself a creative activity.

Short simplicity of these criteria guided my work, capturing the moment and notice of eternity, and what’s Bonsai in the creation and perfection of the simplicity of the message and the means to us. Far from me to all kinds of Pantheism and especially Manicheista thinking mode. Only the True, Good, Good to grasp the target categories, which is transcendent, God-sector.

兩個思想，思潮，開始看我的工作。

這兩個字符的行從天主教教學和禪宗哲學中尋找相似的武器之間的冥想，接口。像所有偉大 tanrendszerek第一人作出重要kiteljesedhető基地。這是真實的，是何故禪方式尋找時尚，自我，和實施，並計劃在基督教的救恩是人本身揭示hivatottságát。這種善意的宣言，但我仍然隱藏自己，這名男子為創造生命是不被忽視，放置在混亂中。但是，有計劃秩序，完善保護植物和動物可能受地幔，並成為生活空間。另一個問題是如何使或不能使這個 élhetővé，和諧，批准，美麗，正義。我的任務在這兩個 tanrendszer永恆的路徑到一個共同的焦點，並在年底的道路（儘管所有人類的弱點）認識到實現這些教誨，一直想我們自己。

天主教神學教導我們的第一步創造必要談論上帝創造了人前有一個適宜居住的，重要的環境創造。 （創世記一11Akkor再次，上帝說：“地要生出綠色植物，這使農作物和樹木，其種子藏水果種植在地面。”而就是這樣。12A條綠色植物生長在土地上，其中農作物將實物，樹木，果實成熟，種子是按照品種。神看著是好的。）我們可以這樣說，感到自由人是完美的。然而，並不是一些uralkodásról，leigázásról，kihasználásról是（因此將這名男子和伊甸園，放置，穿衣服，而且要保持Ter2，15歲）。佛教精神的生物也充滿了感情和生活的意見，泳池。因此，我們的主耶穌基督為我們提供了更多的意義和目的的創造：馬修 6 26Nézzétek鳥的天空！沒有恐懼，而不是價格，穀倉或收集 – 你們的天父養活他。沒有更多的你明白嗎？ 27Ugyan toldhatja你的生活只是一個 könyöknyivel另外，如果你擔心嗎？ 28Hát原因是擔心衣服？“看在外地百合，如何成長：不工作不旋轉，編織，29然而我告訴你們，即使所羅門沒有這麼多的榮耀打扮下其中一個。 30凡野花，今天病毒粒子，明天將是爐，神衣，那麼你，小信仰，而不是更多呢？ 31不要著急，然後，不kérdezgessétek：我們吃什麼，喝什麼？ 32這些都是外邦人所求的。天父知道他們的需要。 33所以你們先尋求神的國和他的義，這些東西都要加給！ 34，不要擔心，明天，明天將提供有關吧！所以從根本上，這是現實，創建了一個簡單的完善，arravaló努力有關的人。

點的平行線和佛陀的教誨，這是絕對是我在這方面的任務 törekvéseimben。承認，這使我想起了什麼說明了禪宗哲學的所有權，但我們森塔無神論者沉思，但人應該得到承認。 …“首先，應該明確澄清是什麼意思的是，”更接近上帝“，什麼是這種關係的目的。這是一個基督教意義 – 或許所有真正的一神論，甚至 – 上帝színelátását的意思是，她的愛心聯盟。上帝被看成是一個向前推進的方法。基督教教學是在地球上任何人都不能直接看到從神(…)但我可以去的目標。 (…)我認為這個問題可以回答是肯定的強勁。正是在這個意義上說上帝可以接觸只有在擺脫這種動物。它教導所有的神秘。 (…)但幾乎沒有一個激進分離的生物盡可能比代表的啟示和調解。畢竟，這使一貫放棄一切，只是單純的行為仍然存在。任何人誰打破一切，包括他自身也不能走這麼遠。 (…)一旦刪除從 [啟示]的狀態，再次返回到一個更高的層次 – 完全或部分 – 一般的生活，認識到分離仍沒有完全發生了：不良傾向尚未完全消失了他們。 (…)的多運動 [人]，開放的zazenen外面。這是最好的處置親近神的人。這是一個間接的方式啟發就如何申請來接近上帝：在分裂的狀態是一個必要的先決條件，通往神。 (…) …如果說啟示，也直接導致我們更接近上帝？所以這行有一個見證神的終點？我只能說至少，在啟示一步朝這個方向，並在某些情況下，它確實可以用來幫助目標基督教的方式。“（閣下拉薩爾，禪宗）這是一個目標，我們，人的基督教哲學traktál同樣的方式，沒有一個哲學問題是一個解決辦法，但都存在認識到一個另外一個世界，超越的性質和內容的報告。尋找的完美的全能的全部作品。約翰 3.8“風吹在那裡有你喜歡的，你聽到的轟鳴聲，但你不知道它從何而來，並在那裡去。因此，它是每個人從出生，誰是靈魂“
佛，最終與現實的完美詢問時指出，靜靜的花。這骨折的特點是一項崇高的簡單和相關報表耶穌，佛陀的教義以及。

在禪，冥想，重點放在理解和儀式的現實的自由，直接的方式的地方。阿冥想來達到個人的啟示，即原來的性質，承認。佛陀意識，這是從事冥想練習可以賺取相同的統一性最終的真理。個人努力的重要性得到啟迪，直覺，和紀律的做法。對於每個人，從而幫助自己實現了佛的地位，最終的現實，這是完美的寧靜與和平的精神，非持久性，是不是。該和解的基督教，這個禱告，內心的平靜和沉默，總和諧的創造的世界，運動，並隨時申報我你的關係，與上帝的關係，而東部學說或不kimondhatóként manifesztálják願望，但前者基本上是相同的基督徒的品格。

基督教világfogalom，世界的全部，而不採取行動的物質創造活動上帝的創作自由，在他的工作。或內部的必要性，而不是物質的東西已經存在的工作上帝的存在是不限制;從無到有的創造的編制。因為世界不是上帝的神聖本質 emanációja不同lényegű。不會約束的基本特徵，也是精神的創造者的創造，反映了相似的創造者和正在創建的種從零開始和管理活動的維持依賴。世界是由上帝決定。基督教認為上帝，世界應該在如此完美的工作，並已發揮了這個作用，上帝已經為自己制定一個創造性的活動。

這些標準的簡單短指導我的工作，抓住時機，通知永恆的，什麼是盆景在建立和完善了簡單的信息和手段給我們。遠離我的所有種類的泛神論，特別是Manicheista思維方式。只有真，善，把握好目標的類別，這是超越，神界。

Ligustrum Chinensis

Kínai Fagyal , Bunjingi Aszketa stílus

Juniperus Media ‘ Mint Julep’,, Jin-Shari style

(Zöld terülő boróka) Jin- Shari stílus  チン  —   シャリ

PINUS PARVIFLORA (Japán fehér fenyő)

JUNIPERUS CHINENSIS ( Kínai boróka)

Berberis Juliannae

Julía Borbolya

Spirea Thunpergii

Gyöngyvessző

Berberis Atropurpurea

Japán vérborbolya

Acer Palmatum

Japán Juhar

JUNIPERUS CHINENSIS saybrook  blue (Kék Terülő Boróka)

SALIX MATSUDANA ( Mandzsu Fűz)

Corylus avellana

Mogyoró

CHAMAECYPARIS (Hamis ciprus)

Ficus retusa

Fikusz

FRAXINUS EXELSIOR ( Magas Kőris)   

PIRACHANTHA ( Tűztövis)

ABUTILON ( Selyem Mályva)

irhás józsef :

Utolsó fekhely

Szűzanya mezítelen virradatban állsz.

Agyongyötört hovatartozásod hátadon gubbaszt,

örökölt vagyonod csillagkorcú ruháját

mindennap felveszi bujdosó szerelme

a szemed sarkában figyelő vadvirágoknak.

Elindulsz gyűrött-lepedő-mezőn

kezedben a horgas orrú hold fejkendőjébe

bújt csókjaid, mert félnek kitörni

lopott csikók sörényével

egymást cirógató részeg fáktól

a soha ki nem nyíló leányos ajtók mögött leselkedő

cigánybabonás ékszeres haláltól.

Összekócolt búzatáblák mélyén lapuló

tetovált fejű bogarak egymást röhögő

vergődésétől megint egyedül vagy.

Csikkszagú termekben hajléktalanul

szétrugdosott madárdallal lefátyolozott utadon

körül állnak az idegen kardvirágok

az éjjel és a hajnal szeretőitől öklendező ég is téged néz,

de nem látja a mellkasodból kizúduló

cinke-szívek csapódását.

Belehalsz az elhagyottságodba.

Árokszélre hajtod fejed,

asszimilálódsz

a köréd ülő vadrózsák tüskéibe

akadt életeddel.

Pihensz út széli párnádon

itt készítenek szempilláidból fészket hinduarcú lányok

cseresznyeillatú hajaik elringatnak

simogatják homlokod guruló gyöngyét

bársonykás ujjaikkal érintik arcodra simuló utolsó álmaid.

Balogh Attila:

NUMERO XXXIV

The lungs

thrust

propel the air,

puffblood tó my lips,

lure poems tó my fingertips,

evén while the paper’s white

recoils,

evén then,

you must survive,

outiive the small coughs

ofthe word,

the cowardly truth

ofthe bones,

evén when they crack along the

strengths

tó my very heart,

the languishing lilies sway up my eyes

it doesn’t húrt,

nor the stoop

oftheflower spines in the wind,

nor does thegeometric clumsiness húrt

that lifts my tiny boné

and thrusts its tip

toward the heart of áll creation

fór here you must ache,

ache indeed,

with an agony beyond áll time,

cleave the loins ofthe future,

with today’s pain,

bút nothing hurts any more,

fór neither can I heal,

crouching in the dark

leaning against the stars

women snore around me

ás mén;

and I too inhale and breathe,

liké the lung,

begging now fór dreams,

begging fór a pill night

NUMERO XXXIV

Hát indít,

taszít levegőt

a tüdő.

szusszant ajkamig vért,

s ujjamhoz szédít verseket,

ha hőköl a lap fehér hasa

akkor is.

mert élni kell itt,

túlélni apró köhögéseit

a szónak,

gyáva igazát

a csontnak,

ha erők irányába roppan

szívemig,

de nem fáj

a szememig ringó liliom ájulás,,

a virág

gerincoszlop görnyédese a szélben

nem fáj az a geometriai esetlen,

amely felemeli picinke csonton

és döfködi hegyével

a mindenség szívét,

mert  nyilalni kell itt,

nyilalni,

időkön túli fájdalmat,

hasítani a jövő ölébe

mai kínt,

de nem fáj már nekem semmi,

mert gyógyítani sem tudok,

csak ülök itt a sötétben

a csillaghoz dőlve,

horkolnak köröttem a nők,

mint a férfiak,^: szuszogok s lélegzem én is,

mint a tüdő,

csak álmot koldulok,

koldulok tabletta éjszakát.

irhás józsef:

Hazám

Szent Magyarország

földek, utcák, városok

belőled lélegeztem először hazám illatát

te voltál és vagy nevelőm és bírám.

S most felállók alázattal, a világ trónja elé.

Anyák könnyeiből, férfiak verejtékéből

és harcosok véréből gyúrt földből

piros-fehér-zöld kokárdát tűzök szívem fölé:

Óceánok, földrészek, lássátok

magyar vagyok!

Halljátok visszavonhatatlanul,

itthon vagyok

életemben, halálomban, álmaimban

s majd gyermekeim is ebből a földből hajtanak ki,

hamvadó szakállam is itt botorkál tovább

szülőföldem, hazám.

A kisgyermek félelmei (kollokvium)

Bevezetés

Jelen dolgozatomban a  kis gyermek félelmeiről kell a priori megközelítést adnom, ami minden felnőttnek lehetetlen, de objektíve mégis körbe járható. Hiszen mindenkinek posterior-i élménye van a félelemről, szorongásról, mégha, amely egy számunkra elképzelhetetlen szubsztrátumban megy is végbe. Honnan jön, merre tart, hogyan kristályosodik ki ez az evidens

lelki jelenség? Bátran mondhatjuk, hogy a szorongás egy affektív állapot, tehát bizonyos öröm-kín sorozatba tartozó érzések összekapcsolódása a levezetésükre szolgáló beidegződésekkel, továbbá ezen érzések észlelése.

Az analitikusok, már a születési utat teszik és a születést állítják a vádlottak padjára a félelem toxikus elterjedéséért. Világra jöttünkel adoptáltuk önmagunk számára alapérzelmeink e fajtáját.  A világban bennelevésünkel el kísér akaratlanul, ösztönösen. Jó esetben reálisan kerít hatalmába és reakcióként jelentkezik, ami az egyik út, mely egy régi traumatikus élmény megismétlése, ami csupán egy vészjelre korlátozódik és így éri el célját a menekülést vagy védekezést.

Egészséges félelmeink azonban segíthetnek bizonyos döntés hozatalban az esetleges helyes irányra fordulásban. A másik út pedig az, hogy a régi szituáció kerekedik felül , és az egész reakció a szorongás kifejlődésében merül ki, ez esetben a szorongásos állapot bénítólaghat.

Az emberiség egyik legalapvetőbb félelme a létezés megszűnése, nem csoda tehát, ha igyekszik elkerülni az ezzel járó érzéssel való szembesülést is. Emiatt a szorongás – mint beteges jelenség – a XIX. század végétől kezdve az orvostudomány tárgykörébe került. Századunkban elsőként S. Sigmund Freud adott átfogó lélektani magyarázatot a szorongás keletkezésére és az abból fakadó betegségekre. Mint említettük, a reális szorongást megkülönböztette a beteges szorongástól. Szerinte a szorongás egyfajta jelzőrendszer, ami veszélyre figyelmeztet, vagyis veszélyszignál.

Mi a félelem

Ismeretlen és vészt érző helyzetekben mindent elsöprő erővel léphet  fel a félelem. Az egzisztencializmus megalapítója, a német filozófus Martin Heidegger szerint a szorongás a bizonytalan jövő, a megismerés bizonytalansága, ami (döntéshelyzetben) tehetetlenségérzést okoz.

Maga a szorongásérzet leírására szolgáló Angh szó indogermán eredetű, jelentése azonos a görögben is: megfojtva, szorosan összenyomva lenni. Az európai nyelvekben szinte kivétel nélkül innen származik a lelki kín, a lelki fájdalomérzés kifejezése (angustus, angor, anxious, anxietas, angoisse, anxiete stb.).

A magyar szorongás szó is e tő egyenes fordítása; szorongani annyit tesz; mint szorult helyzetben, mintegy sarokba szorított helyzetben érezni magunkat. A szó tehát az “összenyomottság” és a “fojtottság”",fojtogatottság” érzését egyaránt megjeleníti, ami nem más, mint a megsemmisüléstől és tehetetlenségérzéstől való félelem. A fogalmat nehéz egyértelműen definiálni, annak ellenére, hogy szinte mindenki tudja, miről van szó. A belülről fenyegető veszélyekre (melyek a fantázia, a tudatos vagy tudattalan gondolatvilág útján jönnek létre) a szorongás érzete figyelmeztet.

Freud szerint a valós szorongás (Realangst) lényegében azonos a félelemmel, vagyis nem más, mint a valóságban bekövetkező veszélyek előrejelzése. Szerinte ettől különbözik az úgynevezett neurotikus szorongás, amely belső, morális konfliktusok ellentmondásának a következménye. A viselkedéspszichológia (behaviourizmus) is a félelemből származtatja a szorongás keletkezését. Ez az irányzat I. P. Pavlov orosz-szovjet fiziológus vizsgálataira pillantva azt tartja, hogy az emberi viselkedés a környezeti behatásokra adott válaszok feltételes reflexként való rögzülése. Így a félelmet veleszületett ösztönkésztetésnek, a szorongást viszont tanult, másodlagos ösztönkésztetésnek tartja, amelyet a félelemhez társított másodlagos ingerek, emlékek váltanak ki.

Világra jöttünk.

A születés utáni életszakaszban a csecsemő teljesen ki van szolgáltatva környezetének. Ahhoz, hogy bizalommal tudjon fordulni a külvilág felé, nélkülözhetetlen, hogy a környezetét elfogadó csecsemőnek nemcsak az elengedhetetlen higiéniára, táplálkozásra van szüksége, hanem érzelmi melegségre, odaadásra, nyugalomra. Különösen fontos, hogy elegendő testközelségben, gyengédségben részesüljön. Kiemelkedő szerepet kap a szoptatás. Az anyával való rendszeres találkozás és a boldogító bensőséges kapcsolat, amelyet a csecsemő szopáskor átél, lehetővé teszi a gyereknek, hogy újra meg újra felismerje azt a személyt, akitől szükségleteinek kielégítését kapja.

Születése után halálfélelmet érezne a csecsemő, ha a megfelelő érzelmi gondoskodást, odafordulást, emberi, anyai, apai szeretetet nem érezné. Épp elég nehéz dolog számára áthangolódni a méhen kívüli létezésre, megszokni új környezetét. Első benyomásai az életben meghatározóak. Ebben az életszakaszban jöhet létre a gyerekben a hála, a remény és a szeretet képessége, ekkor tapasztalja meg a függő viszony mibenlétét, és ezzel felébred benne a vágy a bizalmas közelség, általában az anya után. Az anya képe, az anya lénye az emberről, az emberiről alkotott első benyomásokat jelenti a gyerek számára.

Hogy első élménye az elfogadás vagy az elutasítás lesz-e, s szeretetre méltónak érzi-e magát, az attól függ, hogyan tekint rá és bánik vele az anyja. A gyerek olyan érzékeny, hogy a legfinomabb, legrejtettebb érzéseket is megérzi. Az anyáról szerzett tapasztalat később visszatükröződik a saját magához való viszonyában. Ha egy gyerek szerető anyát tudhat magának, akkor önmagát is szeretetre méltónak tartja. Számára könnyebbé válhat másokat megérteni, megszeretni majd ezután. Az anya mellett más személyeknek is meg kell jelenniük: testvéreinek, felnőtt rokonainak s elsősorban az apjának. Ők is viselkedési mintát nyújtanak cselekvésben és kötődésben egyaránt, nélkülük hiányos az emberi kötődések rendszere. Tapasztalatokat szerez, érzéseket fogad és nyújt: a szeretet élményében részesül, és abban részesít másokat.

Szeretik, mert: létezik. Ezért semmit sem kell tennie, ezt nem kell kiérdemelnie, megszereznie: az anyai szeretet feltétlen. Minthogy nem kell kiérdemelni, kikényszeríteni sem lehet. Ha van, az maga az üdvösség, ha nincs, megfagy minden, elvész az élet minden szépsége, megszűnik mindennek az értelme és nyugalma. Egyetlen érezhető érzés számára a szorongás, az aggodalom, az elhagyatottság érzése. Mi ez, ha nem lelki szenvedés? A nem szeretett, nem kívánt, nem olyan neműnek kívánt vagy anya nélkül felnövő gyerek különösen kiszolgáltatott ilyen szempontból. Ugyanez érvényes a nem szeretett, közömbös vagy olyan anya esetében, aki még nem érett meg az anyaságra.

Ha egy gyereknek elutasító anyai érzésekben volt része, akkor nem érzi magát szeretetre méltónak, és hosszú időre van szüksége, hogy elhiggye, ő is méltó a szeretetre. Ezért az anya szerepe igen fontos a gyerek személyiségének fejlődésében. Ha egy gyerek tapasztalata az, hogy a világ megbízhatatlan, kiszámíthatatlan, szeszélyes és üres vagy túl agresszív, lassan visszahúzódóvá válik, és az ősbizalom helyett teljes bizalmatlanság bontakozik ki benne az őt körülvevő világgal szemben. Itt fejlődnek ki a szorongás csírái, amely majd idővel alakul, változik, „tárgyat keres magának”.

A kor sajátosságai

A félelem Spitz szerint 8 hónapos korban jelenik meg, ezt a tünetet ő a „8 hónaposok szorongásának” nevezte el. Ha a 8 hónap körüli gyerek egyedül van, anyja nincs jelen, idegenek jelenlétében félelmi reakciót mutat, eltakarja az arcát. Ez a szeparációs félelem.

A félelemnek vannak genetikai meghatározói is, de a félelem kondicionálható. A 2. év végéig a gyermeket az ún. konkrét félelmek jellemzik. Még nem ismeri a valódi veszély jelentő helyzeteket, és olyan konkrét használati tárgyaktól, állatoktól is fél, amelyek nem jelentenek igazi fenyegetést. A konkrét félelmek a tanulással hihetetlen sebességgel terjednek és generalizálódnak.

A szimbólumtudat fejlődésével, a képi gondolkodás kialakulásával együtt megjelenik a szimbolikus félelem. A szimbolikus félelem leggyakoribb fajtája a sötétségtől való félelem. Soha ne büntessük meg a gyereket „gyávaságáért”, ne minősítsük le félelmét. Inkább meg kell szüntetni a félelem okát. Ez azért is fontos, mert a félelem átmehet szorongásba. A szorongás egyfajta döntésképtelenség. Ha a gyermek túl gyakran éli meg azt, hogy bizonyos helyzetekkel nem tud megküzdeni, ez tartós viselkedéses gátoltságot okozhat, tanult tehetetlenség alakulhat ki.

A kisgyermekek félelmei a szellemi fejlődésükkel párhuzamosan és nagyrészt azzal összefüggésben változnak.

A kisgyermek életkorban az ún. animisztikus gondolkodásig jut el a gyerek, ami azt jelenti, hogy a személyeket, tárgyakat valahogy úgy érzékeli, miként mi az égitesteket vagy az időjárási jelenséget. Minél kisebb a gyerek, annál inkább egységben érzi magát a környezetével, annál kevésbé rendelkezik éntudattal, és bármit, amit fenyegetőnek gondol, azonnal saját magára vonatkoztatja. A kisbabák, akik még nem képesek gondolatok megfogalmazására, az erős hangoktól, fényektől, széltől is összerezzennek. A már beszélni képes gyerek ez utóbbi “veszélyt” úgy éli át, hogy attól tart, magával ragadja az erős légáramlás. A bontakozó értelmű gyerek, miután megérti, hogy a fürdőkádból a lefolyón át tűnt el a víz, egy nap félni kezd, hogy a vízzel együtt ő maga is eltűnik a lefolyóban. Ez a felnőtt számára már teljesen irreális, minden valóságalapot nélkülöző feltételezés. A kétéves gyerek nézőpontjából, az ő gondolkodásmódja szerint viszont logikus a következtetés: ami a víz örvénylése kapcsán elegendő magyarázat, az ok lehet az ő eltűnéséhez is. További jellegzetessége ennek az életkornak, hogy a gyerek nem képes előre gondolkozni, elképzelni a jövőt. Ezért azt hiszi, hogy ami bekövetkezett, az vissza- fordíthatatlan.  Ha bármilyen kellemetlenség, félelemre okot adó változás történik vele, ezt örök érvényűnek hiszi, és ennek megfelelő nagyságú a rajta eluralkodó félelem vagy akár rettegés. Ha a kisgyerek beteg, hiába vigasztaljuk azzal, hogy hamarosan jobban lesz. Ha a szülők vagy a kedvenc játékszer egyszer csak eltűnik a szeme elől, ezt végérvényes elválásnak vagy elválasztásnak éli meg. Ennek a kisgyerekkori tulajdonságnak a következménye az, hogy a halált, még ha egy közeli személy elvesztéséről van szó, sem éli meg “komolyabb” dolognak, mint a mama pár napos elutazását. A gyerek ugyanis nem tud különbséget tenni aközött, hogy valaki most nem áll a rendelkezésére, vagy soha többet nem tér vissza. A három év alatti gyermekek félelmeinek gyakran állatok, illetve rendkívüli méretű lények, szörnyek, boszorkányok, a kiváltói lehetnek a  mesék negatív szereplői. A pszichológusok szerint ezekben a félelmekben szerepet játszanak ősi, velünk született minták, az emberiség kialakulásának idejéből származó ős-kollektív félelmek. Jung, a híres svájci pszichiáter afrikai törzsek életét tanulmányozva írta le azt a félelmet, amit a sötétség beköszöntekor élnek át a bennszülöttek. Ő azzal magyarázta a páni félelmet, hogy a törzsi viszonyok között élő emberek saját, még nagyon fejletlen öntudatuk, éntudatuk szétesését, elvesztését élik át a sötétben.

Tanulható  e  a félelem?

A gyerekek félelmeinek egy része ún. tanult magatartás. Ilyenkor azért félnek, mert látják, hogy mások félelmet keltő tevékenységet folytatnak, és erre a környezetükben levők félelemmel reagálnak. Tanulságos megfigyelni, hogy egyes gyerekek csak azután kezdenek el félni a kutyától, miután látták, hogy más felnőttek vagy gyerekek rémülten menekültek az állattól. Az egyenruhás személyektől való félelem feltehetően nem közvetlenül a rendőr vagy tűzoltó fellépéséből adódik, hanem az ilyen személyek jelenlétében másokon látott szorongás, stressz átvételéből, lemásolásából. A fejlett társadalom, a televízió műsorai, a mesék is észrevétlenül átadnak bizonyos kulturális örökséget a cseperedő gyereknek azzal kapcsolatban, hogy mik a veszélyes dolgok, mitől kell félni.

Nagyon fontos kapaszkodó lehet saját gyermekünk félelmeinek kezeléséhez, ha tudjuk, hogy bizonyos velünk született adottságok miatt eltérően reagálunk a fenyegető helyzetekre. A gyermekek temperamentumbeli különbségek miatt eltérő gyorsan reagálnak a környezetükben történtekre, attól függően, hogy milyen ritmusban működik az idegrendszerük. Ebből a szempontból meg lehet különböztetni gyorsan, illetve lassan reagáló gyerekeket és egy harmadik típust, az érzékenyeket. A gyorsan reagáló gyerek általában olyannak fogadja el a világot, amilyen, együtt mozog az eseményekkel, nagyon rugalmas, könnyen jön izgalomba, de gyorsan le is csillapodik. A lassú temperamentumú általában sokáig figyeli a helyzetet, mielőtt eldönti, hogy azok egyáltalán érintik-e őt vagy sem. A harmadik csoportba tartozó érzékeny gyerekek gyorsan reagálnak és lassabban csillapodnak le. Természetesen ezek a csoportok inkább elméletiek, különösen, ami az egyik csoportból a másikba való átmenet határait illeti. A valóságban inkább keverednek ezek a vonások. Mindenesetre hasznos, ha tudjuk, hogy gyermekünkre melyik csoport ismérvei a legjellemzőbbek. Így ugyanis kevésbé becsüljük túl vagy bagatellizáljuk el a gyerek félelmeinek a jelentőségét.

A halálfélelem kialakulása.

A halálfélelem közös gyökerű a szeparációs félelemmel. Amíg azonban a félelemnek konkrét tárgya van, a halálfélelem közelebb áll a szorongáshoz. A halál a „nem ismert tartomány, amelyből nem tér meg az utazó”. A gyermek megismerkedése és konfrontációja a halállal viszonylag korai életkorban jelentkezik, de nehezen tanulmányozható. Az bizonyos, hogy rendkívüli módon foglalkoznak vele. A halál nagy rejtély számukra, és fejlődésük egyik legnagyobb feladata, hogy bánni tudjanak ezzel a félelemmel. A kutatások azt bizonyítják, hogy már az egészen kicsi gyerek is ismeri az élő és az élettelen kategóriákat, és van fogalma arról, hogy ami él, az egyszer meghal, elmúlik. Gyakran tapasztalható a halál tagadása, ami azt jelenti, a halál átmeneti, alváshoz hasonló állapot. Az alvás és a halál egyenlővé tétele gyerekkorban jól ismert. Az alvás állapota a gyermek legkorábbi tapasztalata a nem tudatos létezésről. Sok félős gyerek veszélyesnek tekinti az alvást. Az ember meg van győződve saját személyes sérthetetlenségéről és múlhatatlanságáról. A gyermek egocentrikus és gyermekközpontú gondolkodásából  következik az a hit, hogy a gyerekek védettek a halállal szemben. A halál csak

az öregek esetében fordul elő, és az öregkor még messze van. A halál fogalmának kialakítását és megértését elősegítheti egy, a családban bekövetkező haláleset feldolgozása. A temetésre is el lehet vinni a szorongásmentes gyereket. Ha a gyerekhez igen közelálló személy hal meg, apa vagy anya, a gyermek akkor is megérzi a gyászt, ha titkolóznak előtte. Ha a gyászoló felnőtt és gyerek között súlyos titok feszül, az többet árt és nagyobb sérülést okoz a gyereknek, mint a tények őszinte feltárása. Az egészséges gyerek-felnőtt kapcsolat segíti a biztonságérzet és a bizalom visszaállítását a szeretett személy elvesztése után is.

Segítség, vagy gyógyítás régen és…

Gyermekeinket boldognak szeretnénk látni. Egy olyan gondolat, hogy egy gyermek lelki okból szenved, szorong, szomorú, magányos fél, álmodozó, a felnőtt ember számára nehezen elviselhető. A gyermekpszichiátria tárgyköre azért is kelt sokszor idegenkedést, viszolygást. Pedig ezek a gondok jelen vannak a gyermekeink mindennapi életében. Azonban sokszor a kicsik lelki problémái rejtve maradnak, nem figyelünk rá, ha nem zavarja a környezetet, vagy sokszor rosszaságnak könyveljük el. Pedig a gyermekpszichiátria nyújt eszközöket, amikkel ezeken a problémákon hatékonyan lehet segíteni.

Ha az ember a pszichiátria történetét olvassa, mindig meglepődik azon, hogy elődeink – már a történelem előtti időkben is – betegségnek tekintették a felnőttkori magatartászavarokat, ezzel szemben: ha ugyanazokat a rendellenes magatartási tüneteket gyerekeken tapasztalták, azokat általában rosszaságnak, neveletlenségnek minősítették, és megszűntetésük érdekében nem a gyógyítás, hanem a pedagógia –természetesen mindig az adott kultúrában eredményesnek tartott –eszközeit alkalmazták.

A magatartási zavaros gyerekek sorsa – a történelem előtti időktől egészen a 18. sz. végéig – nehezen követhető nyomon.

Nagy vonásokban valamennyi korszakra és kultúrára igaz az az állítás, hogy ezeket a gyerekeket nem annyira a gyógyítás, mint inkább a nevelés eszközeivel próbálták megváltoztatni. Ennek az az oka, hogy a gyereket évezredeken át életkorából, méreteiből, számos ismeret és készség törvényszerű hiányából adódóan „par excellance” tökéletlen embernek tekintették, míg a felnőtt

„tökéletlensége „kizárólag valamilyen betegség következménye.

A „tökéletlen” gyermeknek  tehát az a dolga, hogy a felnőttnek mindenben és feltétel nélkül engedelmeskedjék, a felnőttnek pedig az, hogy megmutassa a helyes utat, ill. – ha az úton járás akadályokba ütközik – megfelelő pedagógiai módszereket alkalmazzon.

Ezeknek a módszereknek a szigorúságára  tudjuk, hogy az ókori Rómában a pálca és az ostor hozzátartozott a gyermeknevelés mindennapjaihoz.

Ezekben a történelmi korokban tehát a felnőtt világ egyszerűen nem vette tudomásul, hogy a gyermek különböző magatartási problémáit esetleg betegség is okozhatja, úgy vélte, hogy ez kizárólag a „kiheverhető” tökéletlenség következménye. Nem gondolva arra, hogy a túlzott szigor is táptalaja lehet a félelem kialalkulásának és gyökeret verésének.

A középkorban a gyerekek helyzete annyiban változott, hogy tökéletlen –tehát nem kész – emberekből az eredendő bűn hordozóivá váltak, akik kivétel nélkül veleszületetten impulzívak, erkölcsileg bizonytalanok, könnyen csábíthatók. Ez a koncepció nemcsak igazolta a szigorú diszciplinák szükségességét, de szerepet játszott abban is, hogy a középkorban a „gonosz” időnként már a gyermeki testbe is beköltözhetett. Ezt elsősorban az a tény bizonyította a korszak szakértői számára, hogy a vallás középkori mintáinak gyakorlásától hiszterizált gyermek az ördögről álmodott vagy fantáziált.  Ilyen esetben a különféle megtisztulási rítusok valamelyike, az exorcizmus nem maradhatott el.

A 18. sz. mind a gyermekszemléletben, mind a mentális zavarok értelmezésében döntő változásokat hozott. Orvosi modell vált dominánssá—lsd. Pinel .

Ebben az időben jelentősen megváltozott a gyermekszemlélet is Európában. Az ember veleszületetten bűnös koncepciója helyett az ártatlanság koncepciója lépett.

Egyre többen vallották, hogy a gyermekkor „… az ember életének aranykora … amikor az élet könnyű és a  halál nem rémít, az az életkor, amelyre az égiek nyitottak…”

E században született meg Rousseau Emil-je, melyben a korábbiaktól radikálisan eltérő gyerekképet fogalmazott meg. Rousseau szerint a gyerekek nem „eredendően rossz”-nak, hanem „eredendően jó”-nak születnek, magukkal hozva Isten megértését, valamint azt a képességet, hogy különbséget tegyenek jó és rossz között. Ha később rosszá válnak, a környezet és a társadalom gonoszságai teszik őket rosszá; a szociális igazságtalanságok, a mesterkélt osztálykülönbségek, az intelligencia túlzott hangsúlyozása, szemben a személyiség természetes kifejezésmódjaival.

Aveyroni Viktor és Itard története: 1977-ben egy meztelen, 10-12 év körüli kisfiút találtak a franciaországi Aveyron erdejében. A gyermekről , aki nem tudott beszélni, feltételezték, hogy elhagyottan, a vadonban nőtt fel, vagyis a „természet igazi gyermeke” volt. Viktornak nevezték el.

Jean Itard 5 éven át szinte minden energiáját arra fordította, hogy Viktort megtanítsa az emberi magatartás alapelemeire, és számos olyan technikát dolgozott ki, amely kiválóan alkalmas a fejlődésben elmaradt gyerekek képzésére. Azonban Viktor sosem tanult meg beszélni és az emberi környezetben általában ellenségesen viselkedett. Itard ilyen irányú  munkásságát a 19. sz-ban Franciaországban Esquirol folytatta, a 20. sz-ba Maria Montessori fejlesztette tovább.

Meg kell említeni  Friedrich és Griesinger  nevét, akik a 19. sz. közepén az elsők voltak, akik feltételezték hogy pszichiátriai betegség gyermekkorban is létezik.

Az első részletes közlemény ebben a témakörben Kraepelintől származik, aki szerint a gyermekkori pszichés betegségek körülbelül a felnőttkori pszichózisoknak 3-4 %-nyi gyakoriságában fordulnak elő.

Már 1864-ből van adat arra, hogy Frankfurtban gyermekpszichiátriai kórházi osztály, ill. részleg létesült, mégis e betegek Európa-szerte évtizedeken keresztül lényegében csak karitatív ápolás keretén belül kaptak legfeljebb elhelyezést.

Amerikában 1909-ben Chicagóban létesült az első gyermekpszichiátriai intézmény, jellemző módon elsősorban kriminológiai problémák miatt vizsgálatra került személyek számára.

A 20. sz. első évtizedeiben kezdődött el nem kis mértékben a pszichoanalízis alapvető felismeréseinek megtermékenyítő hatása révén a gyermeki pszichés fejlődés törvényszerűségeinek és kóros oldalainak tanulmányozása és elemzése.

A klinikai jellegű gyermekpszichiátriai irányzat kibontakozása Tramer nevéhez fűződik, és ennek hatására a 20. sz. 50-es éveiben már megfogalmazhatták azt, hogy a gyermekpszichiátria a pszichiátria szakterületén belül önállósult.

Jellegzetesen rögzült félelmek.

Iskoláskori félelmek:

A félelmek a realitás felé fordulnak

Szociális félelmek: kortársak elutasításától, meg nem feleléstől való félelem

Kígyóktól való félelem sokszor megmarad

Sötéttől való félelem az életkorral jelentősen csökken, ill. a szellemektől is, de ez is megmaradhat (médiumok hatása)

Szociális szorongásos zavar gyermekkorban:

A gyerekek tartósan  rettegnek  idegen személyektől, kerülik azok közelségét.

Jelentkezhet felnőttekkel, vagy gyerekekkel kapcsolatban, de gyakran mindkettővel egyidejűleg.

6 éves kor előtt jelentkezik.

Iskolalátogatás nehézségei :

Az iskolába járás elutasítása mögött 3 tényező állhat:

Iskolától való félelem, ami mögött iskolai kudarcok, iskolai traumák állhatnak

Kalandos iskolakerülés: iskolán kívül gyerek vagy felnőtt csoporthoz csatlakozva kalandvágyból vagy kötelességtudat hiányából távol marad az iskolától.

Iskolafóbia : a háttérben szeparációs szorongás áll.

Iskolától való félelem :

Lehet a félelemnek reális alapja is, esetleg valamilyen traumatikus élmény, mely a poszttraumás stressz zavart is létrehozhatja

Félelem hátterében lehetnek iskolai kudarcok is, pl. nem megfelelő beiskolázás

Iskolafóbia :

A kisiskolás korban kezdődő zavarnál általában a szeparációs szorongás áll a háttérben.

Az iskolába járás megtagadása változó mértékű lehet: pl. indulás előtti pillanatban meggondolják magukat, vagy pl. nem is hajlandók felkelni az ágyból.

Gyakoriak a szomatikus panaszok (hasfájás, fejfájás)

Fenyegetőzhetnek önsértéssel, szökéssel

A gyerekeknél gyakori lehet a dependencia igény, extrém módon függhetnek a szüleiktől.

Vénynélküli ellenszer.

Az öröm előzménye valamilyen pozitív esemény, kívánatos vagy vágyott dolgot kap az illető. Az öröm mindig nyereséggel jár a személy számára, sikert ér el valamilyen feladat megoldásában, vagy szociális kapcsolataiban. Elismerést, tiszteletet vagy vonzalmat kap. A gyerek fejlődését végigkíséri az öröm, a gyerekek élvezik az új dolgok elsajátítását, ezt a folyamatot a funkcióöröm kíséri. A kisebb gyermekek inkább tárgyaknak (játék, ajándék) örülnek, a nagyobbaknál megjelenik a szociális öröm. Az egészen kicsi gyermekeknél az öröm állapota is affektusszerűen zajlik le, ugrál örömében, sikít, nevet. 6 éves kor körül már tapasztaljuk az önkontrollt. Ilyenkor már szocializáltabb formában fejezi ki ezt az érzelmet, mosolyog, pozitív dolgokat mond, jobban odafigyel másokra. A boldog ember szociálisan nyitott, keresi másokkal a kontaktust. Az öröm energikus, aktív és életerős érzelem. A gyermekkorában sok örömet átélő gyermek jobb emberi tulajdonságokkal, nagyobb empátiával, nyitottsággal,

toleranciával fog rendelkezni, mint az agresszív, szomorú, megfélemlített légkörben nevelkedő emberek.

A szeretet mindig társhoz kötött. A társas kapcsolat egyedi természetű a szeretetben. A szeretetet átélő ember melegséget, bizalmat, biztonságot, nyugalmat él át a szeretett személy jelenlétében, vagy ha rá gondol. Általában az emberek azért szeretnek valakit, mert valami olyat biztosít számukra, amit kívánnak vagy kedvelnek, amire szükségük van. Ezt a fajtáját a szeretetnek Maslow hiányszeretetnek („D” deficit-szeretetnek) nevezte. Ez hiányszükségletet elégít ki, hosszantartó deprivációja betegséget okozhat. Spitz és Bowlby is foglalkoztak ezzel, és feltárták azt a tünetcsoportot, ami a szeretet, kötődés hiányában alakul ki, az anyától való megfosztottság állapotában. A szeretetéhség olyan hiánybetegség, mint a só és vitaminhiány, bizonyos esetekben gyógyítható. A szeretet másik fajtája az L-szeretet, ami a lét iránti szeretetet jelöli. Ez önzetlen, a másik léte iránt érzett tisztelet és szeretet. Az L-szeretet nem szab feltételeket, nem birtokló jellegű.

A hiánymotivált ember nem egésznek látja a másikat, hanem hasznossági szempontból értelmezi. A szeretet-deficitben nem szenvedő egészséges ember csak kis fenntartó adagokban igényli a szeretetet. Ezek az emberek inkább képesek szeretet átadásra. Az L-szeretet prototípusa az egészséges anya tiszta, önzetlen szeretete, amely hatással van a személyiségfejlődésre.

Mesés befejezés.

A képzelet az észlelési tapasztalatokkal van szoros kapcsolatban. A képzelet az észlelés belső oldala, észlelési anticipáció. Itt is az észlelési sémák elővételezése folyik, csak ilyenkor nincs külső információ-felvétel. Ennek a milyensége határozza meg azt, hogy reproduktív, vagy produktív, alkotó képzeletről van-e szó. Mivel a gyerek észlelési tapasztalatai még csekélyek, képzeletének hatékonysága is kicsi. Feltűnő élénkség, merész csapongás jellemzi, erős emóciók táplálják. Mivel a valóságot még nem ismeri, a képzelet világát választja érzelmei, vágyai,

kívánságai teljesülésének színhelyéül. A gyermeki képzelet legtipikusabb megnyilvánulási formái: a játék és a mese.

A mi kultúránkban a könyvnek nagy szerepe van, a gyerek, aki beleszületik a könyvkultúrába, 2 éves kora körül már adekvátan képes bánni a könyvvel: nem dobálja, tépi, hanem nézegeti. A beszéd kialakulásával és fejlődésével jelentkezik az az igény is, hogy beszéljenek hozzá, meséljenek neki. A 3 éves gyerek legszívesebben a saját életének vagy szülei hétköznapjainak kis történeteit hallgatja. Külön szerepük van azoknak a történeteknek, amelyek szülei hétköznapjairól szólnak. 4-5 éves korban már valami olyasmit szeretne hallani, ami a „tündérmese” kategóriájába tartozik. Kialakul egy sajátos mesét hallgató viselkedésminta, ha a szülő vagy az óvó néni mesélni kezd, felvesz egy bizonyos magatartást, kilép a hétköznapokból, várja a csodát. Amikor a felnőtt mesélni kezd a gyereknek, megváltozik a hangja, az arckifejezése, gesztusai, mimikája; kilépnek a valóságból és egy másik közegbe mennek át. A gyerek könnyen beleéli magát ebbe, rááll a rendkívüli elvárásra. A 4-5 éves gyerek könnyedén közeledik a valóság és a csodavilág között. A beállítódásnak ez a váltása azt jelenti, hogy egy másik tudatszintre lép. Ez a „beállítódás a mesére” – Bühler szerint. Sartre szerint ez „elvarázsolt tudat”. A felnőttek az ilyen kettős tudatállapottal néznek meg egy izgalmas filmet vagy színházi előadást. Beleéljük magunkat egy másik korba, más környezetbe, közben állandóan jelen van valóságos helyzetünk. A kettős tudatállapot vonzó, izgalmas közeg, örömforrás: feszültségteremtő, feszültséghordozó és feszültség levezető. A mese nem utánzó, hanem képzeleti beleélést kíván meg. A mesére a gyermeknek egy bizonyos életkorban szüksége van. A mese gondolatai, elemei, fordulatai egybeesnek a gyermeki gondolkodás és képzelet sajátos sémáival. Az egyik ilyen motívum az átváltozás. Az átváltozás iránti fogékonyság megfelel annak, hogy a gyermeki gondolkodásban, így a játékban is mindent lehet. Másik megfelelés az ellentétek preferenciája. Wallon szerint az ellentétek kedvelése fejlődési jelenség. A való világ a gyermekek számára túl bonyolult, differenciált. Minél egyszerűbb és érthetőbb a hős, annál könnyebb azonosulnia vele. Az ismétlések is hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyerek nagyon biztonságosan érzi magát a mese világában. A mesei ismétlések nemcsak a folyamatosságot teremtik meg, hanem a biztonságot is fokozzák. Az ismerős elemek ún. anticipációs örömet nyújtanak a gyereknek. Ha az elvárt, elővételezett esemény bekövetkezik, a feszültség csökken. A gyermeki fantázia egyik

legjellegzetesebb sémája a veszélyből való megmenekülés. A mesében ez gyakori motívum. A hősök kemény csatákat vívnak, hosszú, nehéz küzdelem után nyerik el a királykisasszony kezét. E motívum oldja a gyermek kicsinységét. Még jobban kielégíti e vágyát a kompenzáció, az elégtétel motívum. A lelki élet egyik alapjelenségéről van szó, ami a felnőttek világában is gyakori. Aki valamilyen területen hátrányba kerül, az máshol keres kárpótlást. A testileg gyenge szellemi fölényt keres. A gyermek kicsinek, gyengének érzi magát, példaképe a felnőtt, olyanná szeretne válni. A mesében mindig a legkisebb viszi a legtöbbre, a legelesettebb kerül a legjobb helyzetbe a mese végén.

Bruno Bettelheim szerint az élet értelmének megtalálása hosszú fejlődés eredménye: minden életkorban keressük, és minden életkorban meg is találunk valamit az élet értelméből szellemi képességeinknek megfelelően. A mesék azt a mondanivalót közvetítik a gyerek számára, hogy az élet tele van súlyos nehézségekkel, konfliktusokkal és ezeket nem lehet elkerülni. De azt az optimista szemléletet is közvetíti, hogy a nehézségekkel meg lehet küzdeni, és ez a harc elválaszthatatlanul hozzátartozik az emberi léthez. A mesének ugyanúgy lényege a misztikum, mint a vallásnak. A vágyteljesítés dinamikája a kettős tudatot az irrealitás felé billenti el. A gyermek soha nem kételkedik az irreálisnak tűnő eseményekben, jelenségekben, a mesékben nem létezik olyan, hogy nem lehet, nem igaz. A modern gyermekirodalom gyakran kirekeszti a primitív ösztönökből és a vad indulatokból fakadó mély belső konfliktusokat, és így a gyermek nem kap segítséget. Például a „Süsü a sárkány” nem tölti be a mese valódi funkcióját, mert a sárkány nem gonosz természetű s így nem is kell tőle félni többé. Kérdés, hogy a mai modern    vizuális mesék mennyire fejlesztik az „egészséges félelmet” ? És paradox módon attól fogunk félni amitől nem kellene és nem fogunk félni attól, amitől kellene?

A rajzfilmek videón való nézése nem hordoz gyógyító, személyiség-, és képzeletfejlesztő hatásokat. A kisgyermekek nem értik a televíziós technikákat. Összezavarodnak a gyors helyszínváltozásoktól. Észlelésük még szinkretikus, egocentrikus. A rajzfilm kész vizuális paneleket nyújt, a képzeleti képek áramlását megakadályozza. Ez hosszú távon a kreativitást károsítja,  és az olvasásról is leszoktatja a gyereket.  Rajtunk szülőkön, nevelőkön a feladat és a felelősség, hogy gyermekeink elé, olyan értékeket nyújtsunk, mind magatartásban, mind vizuális, vagy akusztikus élményben, melyből igazi és reális képet adhatunk. Gyermekeink tanulják meg tőlünk a reális félelmet, ne attól féljenek ami jó, és ne azt dicsőítsék ami rossz.

by Jozef

Az élet értelméről az egyházatyáknál

(szemeszteri kollokvium)

Bevezetés

A mai kor embere, ha azzal a kérdéssel szembesül, hogy mi az élet és annak értelmének meghatározásáról kell számot adnia meglehetősen sok és nem egyöntetű gondolat, válasz jut eszébe. Talán túlságosan is eltávolodott attól a létmódtól, ami személyét illetőleg helyezi őt a világba.  Mintegy a történelmen kívülálló és folyamatából, itt érthetjük a kezdeteket, vagy az életet meghatározó és útirányt adó tanításoktól letérő, inautentikus létezést öltött magára az idők távolodó ruháiból. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az ember kizárta volna elméjéből a számára meghatározó és létezésének értelmet adó üzeneteket és példaadó tanításokat. Mindig is nyitottan állt a transzcendens előtt, kapcsolatot, kommunikációt igényelt és várt attól a szférától, amit olyannyira tisztelt és várt. Élete értelmét, vágyva jobbra fordulását, mindig is Istentől kérte. A történelemben, melynek aktív részese az ember egész életével sorsfordulóként élte meg a názáreti Jézus fellépését, tanításait. Oly erővel hatott rá jelenléte, ami gyökeresen megváltoztatta az emberélethez való viszonyulását, értelmezését. Jézust megfeszítik kortársai, meghal, de feltámad, tanúbizonyságát adva, hogy újra velünk van az idők végezetéig. Akkori követői és tanítványai tanúbizonyságot tesznek róla először szóban, majd írásban, tanításai eljutnak a föld minden részére. A megfeszítése utáni időszak a közvetett és közvetlen tanúságtételek kora, az autentikus létezés és az értelmes élet bizonyításának és tovább adásának felel meg. A mai ember a fentebb tett kérdésre azzal az egyszerű válasszal él, hogy család, pénz, siker és van, aki az egész életet gyötrelemnek aposztrofálja. Kétségtelenül van válaszaiknak igazsága, de ezek csak járulékok és nem föltétlen adják az egész életére vonatkoztatva az értelmet. Azok az emberek, akik felismerték az igazi élet értelmét, mely Jézus Krisztusban csúcsosodott ki életükben, képesek voltak minden világi hiúságról lemondani és akár életüket feláldozni azért az útért, melyet megtaláltak. Vajon mi XXI. századi emberek képesek lennénk ilyen áldozatra, melyet az I. századtól, oly sokan hoztak az életük értelmes leéléséért. „ Hordom, hordom az igát és könnyűnek találom, mert ilyennek ígérted és ilyenné tetted. Ilyen volt igazában akkor is – csak én nem tudtam -, mikor még ugyancsak féltem nyakamra venni.”[1]

1. Pszichológiai tükör az életről

1.1 Individuális megközelítés

Az individuálpszichológia alaphipotéziseit, emberképét Adler egyik jeles követője, Victor Louis foglaltában hozom.

Az ember egység. Az egyént az eredeti értelme alapján „oszthatatlanként” kell értelmezni, innen az Adler által választott név: individuálpszichológia.

Az ember egészében egy bizonyos cél irányában mozog.  Freud felfedezte, hogy semmilyen pszichológiai mozgás sem történik véletlenül, hanem meg kell lennie az okának. Adler ezt azzal egészítette ki, hogy minden pszichológiai mozdulat egy célt is követ. Ez a célra irányított megfigyelési mód a nevelésben, a pszichodiagnosztikában és a terápiában is rendkívül eredményesnek bizonyult. Minden élőlény rendelkezik egy funkciós potenciállal, amely működésében növekszik.

Az ember az önmegvalósítás felé  törekszik . A  személyes határokat úgy próbáljuk elérni, hogy átlépünk rajtuk, transzcendentáljuk, így alkotó konstrukció jön létre. Hasonló alaphipotézist találunk Jungnál is az individuáció fogalom alatt. Az önmegvalósítás célja a végtelenben van, és Adler az ez utáni vágyat, törekvést az ember teljesség felé vezető saját céljának nevezi. Egy ilyen cél elérhetetlenségének belátásával mutatkozik meg a kiegyensúlyozott ember, aki e körülmény ellenére is kitart a cél felé vezető úton. Az önmegvalósítás csak az Én és a Te kölcsönös viszonya esetén vagy az összetartozás alapjain strukturált csoporton belül képzelhető el.

Az ember társas lény . Az ember szellemi és lelki értelemben egy szociális lényt jelöl. A közösséget így egyben létének eszközeként és céljaként is felfoghatjuk.  A külsőleg észlelhető pszichikai jelenségek között a gyengédség iránti igény a gyermek életében igen korán megfigyelhetővé válik. Ez az erős motívum magas szintű közösségérzést, de hatalomvágyat is jelenthet. Rendszerint – és ésszerűen – a gyengédség iránti vágy kielégítése nem valósulhat meg tökéletesen. Így válik ez a szükséglet a nevelés ösztönzőjévé. A gyermek a megnyugtatást először a szülőktől, később a tanároktól, a közösségtől, a csoporttársaktól várja. A gyengédség iránti igény ez által a szociális érzések, a közösségérzés lényeges alkotórészévé válik. Érthető módon a fejlődés nagy része ezen érzéskomplexum helyes irányításától függ. Ennek vizsgálatánál nagyon világosan látható, hogyan lesz az ösztönélet részleges kielégítése a kultúra elengedhetetlen tényezője. A gyengédség iránti igény olyan irányai is észlelhetők, amelyek a személyiség hatékony alkalmazkodását gátolják. A gyermek bátorításával, ösztönzésével, kompromisszumok kötésére való nevelésével, modellnyújtással segíthető elő, hogy a gyengédség iránti igény útja és célja magasabb szintre emelkedve a közösségérzés kifejlődését és az életfeladatokkal való sikeres megküzdést tegye lehetővé.

Az Adler-ii elképzeléshez hozzátartozik a szociális egyenértékűség, ami azt jelenti, hogy „minden ember egyenértékű, egyik ember sem értékesebb gazdagsága, hatalma, előkelő származása, bőrszíne, neme, vallási hovatartozása, egészsége vagy szépsége miatt, mint a másik. A szociális egyenértékűség már az emberré válással megadatott; ez teljesítménnyel vagy tudással nem szerezhető meg. Az emberek közötti értékkülönbség önkényes feltételezéseken alapul. Ennek értelmében, minden embert elfogadnak olyannak, amilyen.

1.2 Transzperszonális[2] megközelítés

A pszichológiai terület centrális alaptétele az Egység-re, Egész (ségre) épül. Alapvetően egészségközpontú felfogás. Feltételezi sok világvallással egyetértésben, hogy a személyes életen, a fizikai világ objektív „tényein” túl, létezik egy olyan dimenzió, melyre nem érvényesek az idő és tér korlátai, „összkollektív” tudással bír, azonban a nyelv szintjén nehezen kommunikálható (pontosan azért, mert a nyelv alapvetően poláris). Ez a dimenzió a létezés tárháza, magasabb értelemmel bír, s éppen ez által minőség- és értékelésmentes; mint egységben, az ellentmondások itt kiegészítik egymást és megszűnik közöttük az a feszültség, ami a „realitás” világában megtalálható. Olyan élmények, melyek ezt a dimenziót érintik (halál közeli élmények, meditáció, intenzív szerelem, nagy álmok, látomások, bizonyos droghatások), racionális, logikus úton nem ismerhetők meg. Az egyén számára legtöbbször szimbolikus úton közvetítődnek: jelképekben, álmokban, inspirációban, s legtöbbször csak megsejthetők, átélhetők, de meg nem ragadhatók. Ezt a világot a különböző vallások és filozófiák több néven ismerik, nevezhetjük Istennek, Brahmannak, univerzumnak, kozmosznak, kollektív tudattalannak (jungi pszichológiában) transz-perszonalitásban. Tehát ez a kollektív szellemi birodalom az, amelybe a lélek beágyazódik, melybe igazi gyökerei visszanyúlnak. Itt tárolódik az összemberi tudás és az emberiség fejlődésének története, illetve ős mintázatai (archetípusok, Jung,1934). Ennek a dimenziónak a megtapasztalása a transz-perszonális vagy spirituális tapasztalat.  A freudi pszichoanalízis ezt az élményt az óceáni érzés névvel vizsgálta és alapvetően infantilis tapasztalatokként azonosította (Anyával való duálúnió és omnipotencia átélésének vágyaként), amellyel azonban a transz-perszonális pszichológia nem ért egyet. Csak azért, mert egy élményre a kettősség-, idő- és tér- nélküliség jellemző, még nem jelenti azt, hogy regresszív és infantilis. Maga a pszichoanalitikus elmélet is azt posztulálja, hogy a szeretetösztön – Erósz – nem más, mint a világ tárgyaival való egyesülés utáni vágy, hogy  transzcendentáljuk elválasztottságunkat, és legalább egy pillanatig megéljük a nem dualitás extázisát, örömét és boldogságát.

A humanisztikus pszichológia is vizsgálta ezeket a tapasztalatokat. Abraham Maslow megfigyelései megerősítették, hogy általában véve a csúcsélményeket, spirituális tapasztalatokat (itt a spirituálison azt értve, amikor a szellem, egy magasabb értelem nyilatkozik meg az egyén számára) nem lehet akarattal előidézni. Az élet még a spirituális vagy transzcendens keresők számára sem csúcsélmények sorozata. Gyakorta jelentkeznek ezek az élmények egy nagy krízis, válság (nadír, mélypont-élmény) idején, hogy kiutat mutassanak a személy számára, vagy valamilyen belátásra, megértésre vezessék saját helyzetét illetően. Szintén humanisztikus megfigyelés, hogy akik átéltek magasabb értelmet tartalmazó tapasztalatot, azokra általánosan jellemző egyfajta derű és béke, ami abból származik, hogy a mindennapi életet megszenteltnek érzik és jelentéssel töltik meg. Valamint, hogy az egyéni individuális értékek elé a közösségi jólét, a közös gyarapodás eszméje kerül.

Akkor, ha a psziché harmonikus egysége nem jön létre a „szembenálló tartalmak” kiegészülése révén, hanem megbomlik az egyensúly, a pszichés energetika eltolódik és az eddig visszautasított, tagadott, de a psziché egységéhez tartozó személytelen anyag feltör. Ezt a tapasztalatot általában a szentség, numinozitás érzése kíséri, s gyakran fordulópontot jelent a személy életében. A fent kifejtett dimenziót a transzperszonális pszichológia legtöbbször Jung nyomán a kollektív tudattalan kifejezéssel illeti. Jung elméletéből integrált ismeret, hogy a kollektív tudattalan egységes, s nem duális. Ősképeket tartalmaz, archetípusokat, melyek formák, s a személy feladata, hogy tartalommal töltse meg őket. A kollektív tudattalan törekvése, hogy a személyt lelke érése, fejlődése során az integrációra, az Egész-ségre vezesse.

A transz-perszonális pszichológia másik fő alapgondolata, hogy az emberi psziché alapvetően és öröklötten növekvő, fejlődő tendenciájú. S az élet egyfajta utazás, mely a fejlődés, integráció és szintézis irányába mutat. Ez az a folyamat, melyet Jung individualizációnak nevezett, Assagioli pedig pszichoszintézisnek, de ez az alkímia arany alkotása (konjunkció) vagy a Tao (melynek jelentése ösvény). Ezt példázza több görög mítosz, mint Odüsszeusz utazásai, vagy Oidipusz mítosza, de ezt a fejlődést szimbolizálja Krisztus vagy Buddha élete is. Több kultúra és több vallás tehát alapvetően megfogalmazza, hogy az ember feladata az érés, kiteljesedés és az Egység felé való törekvés.

A harmadik fontos kijelentés, hogy az emberi lélek és személyiség alapvetően két középpont köré csoportosul (hiszen most már a poláris világ része), egyik középpontja a tudatos életet irányító, tapasztaló és megélő én, ego, a másik pedig a kollektív tudattalan világában lakozó mély-én, Selbst (önvaló). Szintén Jung állítása, hogy az individuáció fő feladata egyfajta hidat, tengelyt építeni az én és a mély-én közé.

A fejlődést, s végül az egységet, az emberi én kialakulásának útját tekintetbe véve (unióból a dualitás felé) csak a részek elsődleges integrációjával (tehát visszafelé haladva) lehetséges elérni. Az integráció és fejlődés mindig az én szintjéről indul. Nem is lehet ez másként, mert ez az, aminek az egyén tudatában van és magáénak ismer el. Mint minden a pszichoanalízis óta kialakult terápiás irányzatnak, a transzperszonális pszichológiának is a tudatba emelés, és tudatosítás az elsődleges feladata. S ezt természetesen a személyes anyaggal kezdi. Azokkal az elfeledett, elfojtott, és elhárított tartalmakkal, melyeket Freud óta személyes tudattalan néven ismerünk. Ebben a folyamatban lelhetők fel azok a minták és hiedelmek, melyeket a személy a családjától kapott, itt értődnek meg az elődleges kapcsolatok, a gyermekkori fájdalmak és traumák is. Jungi kifejezéssel élve a személy komplexumai kerülnek feldolgozásra. Kibővül ez a folyamat az alszemélyiségekkel (pszichoszintézis) való találkozással, megértésével, integrációjával. A külső-belső megismeréshez, viszonyuláshoz, feldolgozáshoz szükséges funkciótípusok kifejlesztése és az élet alapminőségeinek harmonikus megélése szintén alapvető elméleti és gyakorlati elgondolásai ennek az irányzatnak.

A fenti elképzeléseket és jelentőségüket az olasz pszichoterapeuta, Roberto Assagioli pszichoszintézis nevű elméleti keretében érthetjük meg.

A transz-perszonális pszichológia célja egy integrált, harmonikus énműködés létrehozása, mely lehetővé teszi a mindennapi élet élvezetét, illetve a nehézségekkel való megküzdést.     A személyiségfejlődésben a transz-perszonális pszichológia is követi a fejlődéslélektan elképzeléseit és az emberi fejlődés egyes szakaszait, különösen az ericksoni elképzelésekre támaszkodik (csecsemőkortól az időskorig), melyhez hozzáilleszti az alapfunkciók, az élet négy szintjének (érzelmi, érzékelő vagy testi, mentális, intuitív vagy szellemi) elméletét .  Amikor a fejlődés az érett felnőttkorban is folytatódik, elindul egyfajta keresés az identitás mélyebb (magasabb-pszichoszintézis) rétegei felé. Ebben az időszakban kerülnek középpontba elsődlegesen az egzisztencialista pszichológia által vizsgált kérdések.  Viktor Frankl munkásságából jól megismerhető, milyen fontos, hogy a személy megtalálja a választ olyan kérdésekre, mint: „ki vagyok én”, „mi dolgom a világban”, „merről jöttem és merre megyek”, „mi az élet értelme” vagy akár „mi ennek a pillanatnak az értelme”.

A transz- perszonális pszichológia fő újítása és felfedezése – köszönhetően a pszicho-szintézisnek és az analitikus pszichológiának – abban áll, hogy a szellemi fejlődéshez nem kell krízist kivárni, hanem aktív lépések is tehetők afelé, hogy a személy a mély-énnel való kapcsolatokat kiépítse. A transz-perszonális pszichológia alapfeltevése, hogy a mély-én állandóan küld impulzusokat az én felé, folyamatos a tudat különböző rétegei és struktúrái között a kölcsönhatás.  Megjegyzem a mai kor embere valójában önmagát akarja megtalálni, elhelyezni a világban, mely érthetőnek tűnik induvidualista világunkban. Ám figyelmeztető jelleggel bír. A túlzott én kiválása azzal a veszéllyel jár, hogy kihullik, elkülönül az egyetemes lét alapjától az-az Istentől. Bár transzcendens keresést, kivetülést  ígér e újfajta pszichológia, mégsem segít, vagy juttatja el az embert a végső autentikus élet értelméhez és boldogságához. Az egyházatyák korában nem működött pszichológiai iskola, még is oly inteligenciális attitüd jellemzi őket, mely semmi máshoz nem kötődik, mint az egy istenhez és Krisztus megváltó élet -értelmet nyújtó üzenetéhez. Mégha korukban oly sok Isteneszme áramlattal is kellett szembesülniük. Eltelt több mint kettőezer év és az ember eljutott arra a határra, amit   Blaise Pacal(+1662) szerint a boldogság sem kívülünk, sem bennünk nincsen, hanem Istenben, és ezért egyaránt van kívülünk és bennünk. Persze ha az ember nem Istenben keresi a boldogságát, akkor azt perverz módon önmagában kell keresnie. Mivel azonban elveszített eredetét ma­gától nem találja meg újra, ezért (eltorzult) magában-létében jut el oda, hogy „ürességét, semmisségét, unalmát, kétségbeesését, melankóliáját, szomorúságát, bánatát, undorát” megérezze. (B. Pascal: Gondolatok, 131. töredék), így nem marad számára más kiút, mint a menekülés a magá-ban-lét elől (tehát attól, hogy „szívébe”, vagyis Istenhez térjen) a szét­szórtságba és a tevékenykedésbe. Ha pedig megfosztják az embereket szórakozásaiktól, „kiszáradnak az unalomtól, mert érzik semmiségüket, anélkül, hogy ismernék” (Gondolatok, 164. töredék). Jóllehet mindannyian boldogságra törekszenek, de az csak az elveszített szeretet „sebhe­lye és egészen üres nyoma”, „amelyet az ember hiába próbál kitölteni mindennel, ami őt körülveszi”, mert ezt az űrt csak Isten töltheti be (Gondolatok, 425. töredék).

2.Az egyházatyák

2.1  Kormeghatározás

Az I. század végén és a II. század elején élt keresztény írókat nevezzük apostoli atyáknak. Ez a kifejezés nem annyit jelent, hogy az apostoli atyák közvetlenül az apos­tolok tanítványai voltak, hanem tágabb értelemben keli venni. Olyan ókeresztény írókat nevezünk így, akik gon­dolkodás- és kifejezésmód tekintetében közel álltak az apostoli kor szelleméhez. Az újszövetségi Szentírás mellett az apostoli atyák művei jelentik a kereszténység legősibb irodalmi emlékeit.[3] Az egyházatyák kora (az ókeresztény kor, patrisztika), amely 180-tól Sevillai Isidorus, az utolsó egyházatya haláláig, 636-ig tartott, a vallás szétterülésének az időszaka. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy míg 200 körül a Nyugaton élő keresztények száma mindössze néhány tízezerre volt tehető, addig egy évszázad múlva már 2 millióan vallották magukat Jézus követőinek. Újabb 100 év múlva, azaz 400-ra a keresztények száma megháromszorozódott, vagyis elérte a 6 milliót. A keresztény vallás ilyen gyors terjedésének a Bibliában található tanokon kívül történelmi, és az emberekben rejlő életüket értelmesen leélő szándék húzódik.

2.2 Patrisztikus kor.

Krisztustól a VIII. sz. tart. Ebben a korban alakulnak ki a keresztény bölcselet fogalmai. Az egyház a filozófia és a teológia segítségével megfogalmazza tanítását a hellén-római pogány vallással és a keresztény tévtanítókkal szemben. Origenész, Nüsszai Szent Gergely és Szent Ágoston megkísérlik a keresztény világképet rendszerbe foglalni. „Hogy az ember valamivé legyen, ahhoz fordul, aki teremtette. Mert ha tőle távolodik, elhidegül; ha hozzá közeledik, felhevül; tőle távolodva elsötétül, hozzá közeledve megvilágosodik. Akitől van ugyanis a léte, annál van jóléte is.”[4] Bár megértenénk, hogy egyetlen kincs létezik: az élni tudás bölcsessége. Az ókori egyiptomiaktól a görög bölcsekig az emberi szellem megfeneklett az élet egy-egy szeleténél. Az egyik a tudásról, a másik a test szépségéről zengett dicsőítő éneket. Azonban mit ér mindez a világ átfogó, egyetemes szemlélete nélkül? Elmélyült szemlélődés nélkül nincs értelme a létnek, mert az élet puszta mechanizmussá válik, és bölcsesség nélkül a legkívánatosabb értékek is elvesztik vonzásukat. Az igazi bölcsesség az Istennel és a világgal való kapcsolatban igazít el és vezet el az örök életre. Ez a helyes életszemlélet, a lét íze, a személyes küldetés, az elhivatottság a bölcsesség (Bölcs 7,7–11), amely Isten kegyelmi ajándéka, és amit nem lehet megszerezni, kiérdemelni. Ezt az adományt csak Isten adhatja meg, amiért imádkozni kell. Salamon király is így vall: esdekeltem és leszállt rám a bölcsesség lelke. Ezért tudta a földi javakat mulandó értékük szerint helyesen használni. Isten megtestesült Bölcsessége, Jézus Krisztus, aki követésre szólít minket (Mk 10,17–30). A követés egyben utat is jelent. Jézus követője, nem bolyongó, hanem azért van úton, mert őt a „Szeretet lángoló tűzhelye” erre az útra hívta. Mindazok, akik Őt követték, még üldözések, elkobzások közepette is, nem érezték magukat kifosztottnak, mert meg voltak győződve arról, hogy annak az Életnek lettek a részeseivé, amelyért érdemes élni és halni, s ettől fogva mindennapjaikat Isten Országának gazdagsága ragyogta be. Ellenben, akiket megkísért a több pénz és a vagyon, akik a fukarság és kapzsiság bűnébe esnek, ugyanazt teszik, mint a gazdag ifjú: nem ismerik fel az élni tudás bölcsességét. Mindenkinek azonban az üdvösségéért Isten és emberek iránti kötelességeit meg kell tartania. A teve és a tű foka hasonlat rávilágít arra, hogy mindent nem lehet összeegyeztetni, mert egyedül csak Isten jó és a földi javak szeretete alig hagy helyet az örök igazság számára. Isten szava viszont hatékony szó, amely személyesen minket szólít, s kérlelhetetlenül leleplezi „kifogásainkat” és behatol a tudatalattink mélyére (Zsid 4,12–13). Isten után vágyó szívünk logikája által felszínre hozza jobbik énünket. Akkor a megtestesült Bölcsesség felemel, felszabadít minket, s szeretetétől megvilágosodva nem adjuk fel a földi részért az élet egészét.

2.3 Felfogásbeli különbségek

A keresztény igehirdetés korán szembe találta magát a pogány kultúra és filozófia tanaival. A kereszténységet terjedése folyamán (az üldözések mellett) növekvő támadások érték a görög és római filozófusok és írók részéről, akik hitük és erkölcsük mellett balgasággal, műveletlenséggel, a filozófia iránti érzéketlenséggel vádolták őket. Az első keresztény nemzedékeknek, főleg a 2. századi filozófus apologétáktól kezdődően, legfőbb törekvése az volt, hogy hitüket, mint alapvetően és eredendően filozófiát, illetve mint lényegi filozófiai relevanciával bíró tant mutassák be és fogadtassák el a római uralmú és hellén kulturális tekintélyű pogány világgal, vagy éppen magával a császárral. Az egyházatyák egymást követő nemzedékei (Jusztinosz, Alexandriai Kelemen, Órigenész, Vazul, Nüsszai Gergely, Jeromos, Ágoston) közel fél évezreden át szakadatlanul ezt a munkát folytatták, míg végül az antik filozófiát magába olvasztó, a keresztény hit filozófiai tartalmát kibontó, egymásra épülő sokszínű munkálkodásuk meghozta gyümölcsét. A keresztény hit az ő kezük nyomán az antik világba inkultúrálódott, s roppant kultúrateremtő munkájukon keresztül, átformálva a világot, győzelemre juttatták a Szentírás üzenetét.

2.4   A kereszténység a környezet szemében

Korunkban és saját korában is az a benyomás támadt, hogy az őskeresztények túlságosan is elkülönültek a pogány világtól. Pedig ez korántsem volt így. Ellenkezőleg, a kor társadalmi, gazdasági életében tevékenyen részt vettek, legfeljebb bizonyos szórakozásokat (pl. a cirkuszjátékokat) és foglalkozásokat (pl. államhivata­lokat, a katonatiszti kart) kerülték. Találóan írta Tertullianus: „Mi nem vagyunk sem Brahmanok, sem indiai fakírok, és nem is bujkálunk ember nem-lakta erdőkben. Isten semmiféle ajándékát nem vetjük meg, csak éppen helyesen élünk vele. Együtt élünk veletek ebben a világban, ugyanarra a fórumra, ugyanarra a piacra járunk, ugyanabba a fürdőbe megyünk, ugyana­zokat a boltokat, műhelyeket, vendéglőket látogatjuk. Veletek szállunk ten­gerre, veletek katonáskodunk és műveljük meg a földet és veletek kötjük üzle­teinket.”[5]

A keresztények magas erkölcsi élete és felebaráti szeretete a pogányság becsülését,de olykor rosszallását váltotta ki ,( „nézzétek, mennyire szeretik egymást!”).[6]

3.Az életről a Szentírásban

3.1 Itt és most élés

2A A bibliai Prédikátor könyvének szerzője is ezt érezte, amikor kimondta: “Hiábavaló! Hiábavaló! Teljesen hiábavaló! Minden csak hiábavalóság.” Ennek az írónak mérhetetlen gazdagsága volt, bölcsebb volt, mint bárki az ő vagy a mi korunkban, volt több száz asszonya, palotái és kertjei, amelyeket királyságok irigyeltek, a legjobb ételek és borok, valamint a szórakozás minden létező formája. Egy ponton azt mondta, hogy amit csak a szíve kívánt azt meg is kapta. Mégis úgy összegezte az életet “a Nap alatt” (olyan élet, ami abból áll, amit a szemünkkel látunk, vagy az érzékszerveinkkel tapasztalunk), hogy hiábavalóság! Miért volt ekkora üresség benne? Mert Isten olyasmire teremtett minket, ami túl van azon, amit itt és most tudunk átélni. Salamon azt mondta Istenről, hogy az örökkévalóságot is az emberek szívébe ültette. Érezzük, hogy az itt és most nem minden.

3.2 Munka, kenyér, közösség
Mózes első könyvében azt találjuk, hogy Isten az embert a saját képmására teremtette (1Mózes 1:26). Ez azt jelenti, hogy jobban hasonlítunk Istenre, mint bármi másra (bármely másik élőlényre). Azt  is láthatjuk,  hogy mielőtt az emberiség bűnbe esett, és az átok a földre  jött volna, az alábbiak voltak igazak. (1) Isten az embert társas lénynek teremtette (1 Mózes 2:18-25);  (2) Isten munkát adott az embernek  (1 Mózes 2:15);  (3) Isten közösségben volt az emberrel  (1 Mózes 3:8); és (4)  Isten uralmat adott az embernek a világ fölött (1 Mózes 1:26). Mi a jelentősége ezeknek az elemeknek? Hiszem, hogy Isten azért adta ezeket, hogy teljessé tegyék az életünket, de ezek mindegyike (főleg az ember közössége Istennel) sérült az ember bűnbeesésével és az emiatt bekövetkező átokkal a világon (1 Mózes 3). Mózes személye karakteres példaként áll előttünk, életében  és annak vállalásában. Nem csábította el az emberi dicsőség, a fennséges királyi méltóság, a királyi testőrőknél, az ékességeknél jobbnak ítéli az erényt és az azzal való dicsekvést.[7]

3.3 Újabb esély az életre
A Jelenések könyvében Isten kijelenti, hogy az utolsó idők eseményei után el fogja pusztítani a jelenlegi eget és Földet, ahogy most ismerjük, és bevezeti az öröklétet az új ég és Föld megteremtésével. Ekkor fogja helyreállítani a közösséget a megtért emberiséggel. Az emberiség egy része érdemtelennek lesz ítélve és a Tűz tavába kerül (Jelenések 20:11-15). Ezzel a bűn átka véget ér, nem lesz több bűn, szenvedés, betegség, halál, fájdalom, stb. (Jelenések 21:4) A hívők fognak mindent örökölni, Isten velük lesz, ők pedig Isten gyermekei lesznek (Jelenések 21:7). Így bezárul a kör, mely szerint Isten közösségre teremtett minket, az ember vétkezett, megtörte a közösséget, amit aztán Isten helyreállít és örökké azokkal lesz, akiket méltónak ítélt. Végigmenni az életen mindent elérve, aztán Istentől örökre elválasztva lenni rosszabb mindennél! De Isten elkészítette az utat, amivel nem csak az örök boldogság vált lehetségessé (Lukás 23:43), de egy elégedett és értelmes élet is.

Befejezés.

Az élet értelme Jézus Krisztus által kerül a helyére.

Mint az eddigiekből is látható, az igazán értelmes élet most és mindörökké úgy érhető el, ha helyreállítjuk a kapcsolatunkat Istennel, ami Ádám és Éva idején veszet el a bűnbeeséssel. Ma az Istennel való kapcsolat az ő fián, Jézus Krisztuson át lehetséges (Apostolok Cselekedetei 4:12; János 14:6; János 1:12). Az örök életet akkor kaphatja meg valaki, ha megbánja a bűneit (többé nem akarja folytatni őket, hanem azt szeretné, ha Krisztus megváltoztatná új emberré) és elkezd bízni Jézus Krisztusban, mint Üdvözítőben.
Az élet igazi értelme nem csupán abban van, hogy rátalálunk Jézusra, mint Megváltóra (bár már ez is csodálatos). Az igazán értelmes élet akkor kezdődik, amikor valaki Krisztust követi, mint az ő tanítványa, tanul tőle, időt tölt vele az ő igéjében, a Bibliában, kommunikál vele imádságban és vele jár az ő parancsainak engedelmeskedve. Ha hitetlen (vagy friss hívő) vagy, akkor talán azt mondod magadnak, “Ez nem hangzik túl izgalmasan vagy boldogítóan számomra!”

“Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” (Máté 11:28-30)

Saul üldözi a keresztényeket. Nem tudja felfogni, hogy “valami” fontosabb lehet, mint a leírt törvények. Milyen lehet egy olyan Isten, aki jön és egyszerűen semmibe veszi a “szent betűket”?! Ilyen Istent és a benne hívő embereket üldözni kell. Nehogy azt higgyük, hogy Pál fordulatával a kereszténység győzött ezen szemléletmód fölött. A Páli-fordulat az “embert” a “törvény” felé helyezi ugyan, de a történelem folyamán maga a kereszténység is gyakran visszaesett a Saul-szindrómába. Elég ha a Karamazov-testvérek “főinkvizítorára” gondolunk. “Miért tértél vissza?” – kérdezi a főinkvizítor az újra megtestesült Istentől. A “törvények” kísértik az emberiséget. Ez természetes, hiszen nélkülük elég nehéz lenne élni. A baj akkor kezdődik, amikor fontosabbakká válnak a törvények az embereknél. “A törvény van az emberért és nem az ember a törvényért”. Ezzel az igazsággal az emberi rendszerek csak ideig-óráig tudnak valamit kezdeni. Aztán a Páli-fordulat után újra kezdődik a Saul-szindróma.
A nagyinkvizítorok, a Saulok – örökérvényűek. Fő jellemzőjük, hogy semmit sem tudnak kezdeni saját szabadságukkal, ezért nem nézik jó szemmel másokét sem. Vasmarkú imperátorok, őrült rendszerek, buta korlátozások harcoltak az emberi szabadság ellen. A harc még nem dőlt el?
A Páli-fordulat sok nagy pszichológusnak kedvenc témája. Az ember megunja korlátait és kitör belőlük. Már aki vállalja mindazt, ami az ilyen kitöréssel jár. Kieslowski lengyel filmrendező Dekalógusa  jut eszembe. Az egész sorozat (a mózesi törvények) hétköznapi történetekre épül fel, ahol a szereplők megtapasztalják azt, hogy tulajdonképpen a pillanatnyi döntéseik határozzák meg életüket. A szituációk minden pillanatban egy más lehetőséget ajánlanak. “Saul” vagy “Pál” az emberi választáson alapszik. A morális gőzfelhő nem ment meg minket attól a pokoltól, amely etikai csődjeinket követi. Az ördögi kör hamar elharapózhat az ember életében. Az isteni abszolútumot az emberi relatívumra kell lefordítanunk. Ez az etika aláaknázott terepe, ez a “Saul” és “Pál” pokoli harca: (újra) választani soha nem késő.

Egy olyan választásra mely, értem, értünk jön létre. Olyan  megvalósításra  amely Mózes életében is fontos volt, „minthogy vesszen el inkább, de ne a vétkesek közé kerüljön”[8] önmaga, népe Isten álltal irányított boldogulásához. Így találhatjuk meg életünk igazi értelmét, csak ez által lehetünk példakép családjaink, hazánk előtt.

dicséneket. Azonban mit ér mindez a világ átfogó, egyetemes szemlélete nélkül? Elmélyült szemlélődés nélkül nincs értelme a létnek,

[2] A transzperszonális pszichológia fő törekvései közé tartozik az is, hogy hogyan helyezzük el magunkat a világegyetemben és hogy képesek vagyunk-e felelősséget vállalni önmagunkért. Ez a pszichológiai irányzat mély belső átélésre törekszik. Képviselői: Abraham Maslow, C. G. Jung, Stanislav Grof, Ken Wilbert és Roberto Assiagioli.

[3] Vanyó László: Az Ó keresztény egyház irodalma

[4] Szt. Ágoston

[5] Tertullianus: Apologia 42.

[6] Tertullianus: u. o. 39.

[7] Vanyó L. Óker. írók: Kappadókiai atyák.734 old.

[8] Vanyó L. Óker írók: Kappadókiai atyák. 737 old.