A kisgyermek félelmei (kollokvium)
Bevezetés
Jelen dolgozatomban a kis gyermek félelmeiről kell a priori megközelítést adnom, ami minden felnőttnek lehetetlen, de objektíve mégis körbe járható. Hiszen mindenkinek posterior-i élménye van a félelemről, szorongásról, mégha, amely egy számunkra elképzelhetetlen szubsztrátumban megy is végbe. Honnan jön, merre tart, hogyan kristályosodik ki ez az evidens
lelki jelenség? Bátran mondhatjuk, hogy a szorongás egy affektív állapot, tehát bizonyos öröm-kín sorozatba tartozó érzések összekapcsolódása a levezetésükre szolgáló beidegződésekkel, továbbá ezen érzések észlelése.
Az analitikusok, már a születési utat teszik és a születést állítják a vádlottak padjára a félelem toxikus elterjedéséért. Világra jöttünkel adoptáltuk önmagunk számára alapérzelmeink e fajtáját. A világban bennelevésünkel el kísér akaratlanul, ösztönösen. Jó esetben reálisan kerít hatalmába és reakcióként jelentkezik, ami az egyik út, mely egy régi traumatikus élmény megismétlése, ami csupán egy vészjelre korlátozódik és így éri el célját a menekülést vagy védekezést.
Egészséges félelmeink azonban segíthetnek bizonyos döntés hozatalban az esetleges helyes irányra fordulásban. A másik út pedig az, hogy a régi szituáció kerekedik felül , és az egész reakció a szorongás kifejlődésében merül ki, ez esetben a szorongásos állapot bénítólaghat.
Az emberiség egyik legalapvetőbb félelme a létezés megszűnése, nem csoda tehát, ha igyekszik elkerülni az ezzel járó érzéssel való szembesülést is. Emiatt a szorongás – mint beteges jelenség – a XIX. század végétől kezdve az orvostudomány tárgykörébe került. Századunkban elsőként S. Sigmund Freud adott átfogó lélektani magyarázatot a szorongás keletkezésére és az abból fakadó betegségekre. Mint említettük, a reális szorongást megkülönböztette a beteges szorongástól. Szerinte a szorongás egyfajta jelzőrendszer, ami veszélyre figyelmeztet, vagyis veszélyszignál.
Mi a félelem
Ismeretlen és vészt érző helyzetekben mindent elsöprő erővel léphet fel a félelem. Az egzisztencializmus megalapítója, a német filozófus Martin Heidegger szerint a szorongás a bizonytalan jövő, a megismerés bizonytalansága, ami (döntéshelyzetben) tehetetlenségérzést okoz.
Maga a szorongásérzet leírására szolgáló Angh szó indogermán eredetű, jelentése azonos a görögben is: megfojtva, szorosan összenyomva lenni. Az európai nyelvekben szinte kivétel nélkül innen származik a lelki kín, a lelki fájdalomérzés kifejezése (angustus, angor, anxious, anxietas, angoisse, anxiete stb.).
A magyar szorongás szó is e tő egyenes fordítása; szorongani annyit tesz; mint szorult helyzetben, mintegy sarokba szorított helyzetben érezni magunkat. A szó tehát az “összenyomottság” és a “fojtottság”",fojtogatottság” érzését egyaránt megjeleníti, ami nem más, mint a megsemmisüléstől és tehetetlenségérzéstől való félelem. A fogalmat nehéz egyértelműen definiálni, annak ellenére, hogy szinte mindenki tudja, miről van szó. A belülről fenyegető veszélyekre (melyek a fantázia, a tudatos vagy tudattalan gondolatvilág útján jönnek létre) a szorongás érzete figyelmeztet.
Freud szerint a valós szorongás (Realangst) lényegében azonos a félelemmel, vagyis nem más, mint a valóságban bekövetkező veszélyek előrejelzése. Szerinte ettől különbözik az úgynevezett neurotikus szorongás, amely belső, morális konfliktusok ellentmondásának a következménye. A viselkedéspszichológia (behaviourizmus) is a félelemből származtatja a szorongás keletkezését. Ez az irányzat I. P. Pavlov orosz-szovjet fiziológus vizsgálataira pillantva azt tartja, hogy az emberi viselkedés a környezeti behatásokra adott válaszok feltételes reflexként való rögzülése. Így a félelmet veleszületett ösztönkésztetésnek, a szorongást viszont tanult, másodlagos ösztönkésztetésnek tartja, amelyet a félelemhez társított másodlagos ingerek, emlékek váltanak ki.
Világra jöttünk.
A születés utáni életszakaszban a csecsemő teljesen ki van szolgáltatva környezetének. Ahhoz, hogy bizalommal tudjon fordulni a külvilág felé, nélkülözhetetlen, hogy a környezetét elfogadó csecsemőnek nemcsak az elengedhetetlen higiéniára, táplálkozásra van szüksége, hanem érzelmi melegségre, odaadásra, nyugalomra. Különösen fontos, hogy elegendő testközelségben, gyengédségben részesüljön. Kiemelkedő szerepet kap a szoptatás. Az anyával való rendszeres találkozás és a boldogító bensőséges kapcsolat, amelyet a csecsemő szopáskor átél, lehetővé teszi a gyereknek, hogy újra meg újra felismerje azt a személyt, akitől szükségleteinek kielégítését kapja.
Születése után halálfélelmet érezne a csecsemő, ha a megfelelő érzelmi gondoskodást, odafordulást, emberi, anyai, apai szeretetet nem érezné. Épp elég nehéz dolog számára áthangolódni a méhen kívüli létezésre, megszokni új környezetét. Első benyomásai az életben meghatározóak. Ebben az életszakaszban jöhet létre a gyerekben a hála, a remény és a szeretet képessége, ekkor tapasztalja meg a függő viszony mibenlétét, és ezzel felébred benne a vágy a bizalmas közelség, általában az anya után. Az anya képe, az anya lénye az emberről, az emberiről alkotott első benyomásokat jelenti a gyerek számára.
Hogy első élménye az elfogadás vagy az elutasítás lesz-e, s szeretetre méltónak érzi-e magát, az attól függ, hogyan tekint rá és bánik vele az anyja. A gyerek olyan érzékeny, hogy a legfinomabb, legrejtettebb érzéseket is megérzi. Az anyáról szerzett tapasztalat később visszatükröződik a saját magához való viszonyában. Ha egy gyerek szerető anyát tudhat magának, akkor önmagát is szeretetre méltónak tartja. Számára könnyebbé válhat másokat megérteni, megszeretni majd ezután. Az anya mellett más személyeknek is meg kell jelenniük: testvéreinek, felnőtt rokonainak s elsősorban az apjának. Ők is viselkedési mintát nyújtanak cselekvésben és kötődésben egyaránt, nélkülük hiányos az emberi kötődések rendszere. Tapasztalatokat szerez, érzéseket fogad és nyújt: a szeretet élményében részesül, és abban részesít másokat.
Szeretik, mert: létezik. Ezért semmit sem kell tennie, ezt nem kell kiérdemelnie, megszereznie: az anyai szeretet feltétlen. Minthogy nem kell kiérdemelni, kikényszeríteni sem lehet. Ha van, az maga az üdvösség, ha nincs, megfagy minden, elvész az élet minden szépsége, megszűnik mindennek az értelme és nyugalma. Egyetlen érezhető érzés számára a szorongás, az aggodalom, az elhagyatottság érzése. Mi ez, ha nem lelki szenvedés? A nem szeretett, nem kívánt, nem olyan neműnek kívánt vagy anya nélkül felnövő gyerek különösen kiszolgáltatott ilyen szempontból. Ugyanez érvényes a nem szeretett, közömbös vagy olyan anya esetében, aki még nem érett meg az anyaságra.
Ha egy gyereknek elutasító anyai érzésekben volt része, akkor nem érzi magát szeretetre méltónak, és hosszú időre van szüksége, hogy elhiggye, ő is méltó a szeretetre. Ezért az anya szerepe igen fontos a gyerek személyiségének fejlődésében. Ha egy gyerek tapasztalata az, hogy a világ megbízhatatlan, kiszámíthatatlan, szeszélyes és üres vagy túl agresszív, lassan visszahúzódóvá válik, és az ősbizalom helyett teljes bizalmatlanság bontakozik ki benne az őt körülvevő világgal szemben. Itt fejlődnek ki a szorongás csírái, amely majd idővel alakul, változik, „tárgyat keres magának”.
A kor sajátosságai
A félelem Spitz szerint 8 hónapos korban jelenik meg, ezt a tünetet ő a „8 hónaposok szorongásának” nevezte el. Ha a 8 hónap körüli gyerek egyedül van, anyja nincs jelen, idegenek jelenlétében félelmi reakciót mutat, eltakarja az arcát. Ez a szeparációs félelem.
A félelemnek vannak genetikai meghatározói is, de a félelem kondicionálható. A 2. év végéig a gyermeket az ún. konkrét félelmek jellemzik. Még nem ismeri a valódi veszély jelentő helyzeteket, és olyan konkrét használati tárgyaktól, állatoktól is fél, amelyek nem jelentenek igazi fenyegetést. A konkrét félelmek a tanulással hihetetlen sebességgel terjednek és generalizálódnak.
A szimbólumtudat fejlődésével, a képi gondolkodás kialakulásával együtt megjelenik a szimbolikus félelem. A szimbolikus félelem leggyakoribb fajtája a sötétségtől való félelem. Soha ne büntessük meg a gyereket „gyávaságáért”, ne minősítsük le félelmét. Inkább meg kell szüntetni a félelem okát. Ez azért is fontos, mert a félelem átmehet szorongásba. A szorongás egyfajta döntésképtelenség. Ha a gyermek túl gyakran éli meg azt, hogy bizonyos helyzetekkel nem tud megküzdeni, ez tartós viselkedéses gátoltságot okozhat, tanult tehetetlenség alakulhat ki.
A kisgyermekek félelmei a szellemi fejlődésükkel párhuzamosan és nagyrészt azzal összefüggésben változnak.
A kisgyermek életkorban az ún. animisztikus gondolkodásig jut el a gyerek, ami azt jelenti, hogy a személyeket, tárgyakat valahogy úgy érzékeli, miként mi az égitesteket vagy az időjárási jelenséget. Minél kisebb a gyerek, annál inkább egységben érzi magát a környezetével, annál kevésbé rendelkezik éntudattal, és bármit, amit fenyegetőnek gondol, azonnal saját magára vonatkoztatja. A kisbabák, akik még nem képesek gondolatok megfogalmazására, az erős hangoktól, fényektől, széltől is összerezzennek. A már beszélni képes gyerek ez utóbbi “veszélyt” úgy éli át, hogy attól tart, magával ragadja az erős légáramlás. A bontakozó értelmű gyerek, miután megérti, hogy a fürdőkádból a lefolyón át tűnt el a víz, egy nap félni kezd, hogy a vízzel együtt ő maga is eltűnik a lefolyóban. Ez a felnőtt számára már teljesen irreális, minden valóságalapot nélkülöző feltételezés. A kétéves gyerek nézőpontjából, az ő gondolkodásmódja szerint viszont logikus a következtetés: ami a víz örvénylése kapcsán elegendő magyarázat, az ok lehet az ő eltűnéséhez is. További jellegzetessége ennek az életkornak, hogy a gyerek nem képes előre gondolkozni, elképzelni a jövőt. Ezért azt hiszi, hogy ami bekövetkezett, az vissza- fordíthatatlan. Ha bármilyen kellemetlenség, félelemre okot adó változás történik vele, ezt örök érvényűnek hiszi, és ennek megfelelő nagyságú a rajta eluralkodó félelem vagy akár rettegés. Ha a kisgyerek beteg, hiába vigasztaljuk azzal, hogy hamarosan jobban lesz. Ha a szülők vagy a kedvenc játékszer egyszer csak eltűnik a szeme elől, ezt végérvényes elválásnak vagy elválasztásnak éli meg. Ennek a kisgyerekkori tulajdonságnak a következménye az, hogy a halált, még ha egy közeli személy elvesztéséről van szó, sem éli meg “komolyabb” dolognak, mint a mama pár napos elutazását. A gyerek ugyanis nem tud különbséget tenni aközött, hogy valaki most nem áll a rendelkezésére, vagy soha többet nem tér vissza. A három év alatti gyermekek félelmeinek gyakran állatok, illetve rendkívüli méretű lények, szörnyek, boszorkányok, a kiváltói lehetnek a mesék negatív szereplői. A pszichológusok szerint ezekben a félelmekben szerepet játszanak ősi, velünk született minták, az emberiség kialakulásának idejéből származó ős-kollektív félelmek. Jung, a híres svájci pszichiáter afrikai törzsek életét tanulmányozva írta le azt a félelmet, amit a sötétség beköszöntekor élnek át a bennszülöttek. Ő azzal magyarázta a páni félelmet, hogy a törzsi viszonyok között élő emberek saját, még nagyon fejletlen öntudatuk, éntudatuk szétesését, elvesztését élik át a sötétben.
Tanulható e a félelem?
A gyerekek félelmeinek egy része ún. tanult magatartás. Ilyenkor azért félnek, mert látják, hogy mások félelmet keltő tevékenységet folytatnak, és erre a környezetükben levők félelemmel reagálnak. Tanulságos megfigyelni, hogy egyes gyerekek csak azután kezdenek el félni a kutyától, miután látták, hogy más felnőttek vagy gyerekek rémülten menekültek az állattól. Az egyenruhás személyektől való félelem feltehetően nem közvetlenül a rendőr vagy tűzoltó fellépéséből adódik, hanem az ilyen személyek jelenlétében másokon látott szorongás, stressz átvételéből, lemásolásából. A fejlett társadalom, a televízió műsorai, a mesék is észrevétlenül átadnak bizonyos kulturális örökséget a cseperedő gyereknek azzal kapcsolatban, hogy mik a veszélyes dolgok, mitől kell félni.
Nagyon fontos kapaszkodó lehet saját gyermekünk félelmeinek kezeléséhez, ha tudjuk, hogy bizonyos velünk született adottságok miatt eltérően reagálunk a fenyegető helyzetekre. A gyermekek temperamentumbeli különbségek miatt eltérő gyorsan reagálnak a környezetükben történtekre, attól függően, hogy milyen ritmusban működik az idegrendszerük. Ebből a szempontból meg lehet különböztetni gyorsan, illetve lassan reagáló gyerekeket és egy harmadik típust, az érzékenyeket. A gyorsan reagáló gyerek általában olyannak fogadja el a világot, amilyen, együtt mozog az eseményekkel, nagyon rugalmas, könnyen jön izgalomba, de gyorsan le is csillapodik. A lassú temperamentumú általában sokáig figyeli a helyzetet, mielőtt eldönti, hogy azok egyáltalán érintik-e őt vagy sem. A harmadik csoportba tartozó érzékeny gyerekek gyorsan reagálnak és lassabban csillapodnak le. Természetesen ezek a csoportok inkább elméletiek, különösen, ami az egyik csoportból a másikba való átmenet határait illeti. A valóságban inkább keverednek ezek a vonások. Mindenesetre hasznos, ha tudjuk, hogy gyermekünkre melyik csoport ismérvei a legjellemzőbbek. Így ugyanis kevésbé becsüljük túl vagy bagatellizáljuk el a gyerek félelmeinek a jelentőségét.
A halálfélelem kialakulása.
A halálfélelem közös gyökerű a szeparációs félelemmel. Amíg azonban a félelemnek konkrét tárgya van, a halálfélelem közelebb áll a szorongáshoz. A halál a „nem ismert tartomány, amelyből nem tér meg az utazó”. A gyermek megismerkedése és konfrontációja a halállal viszonylag korai életkorban jelentkezik, de nehezen tanulmányozható. Az bizonyos, hogy rendkívüli módon foglalkoznak vele. A halál nagy rejtély számukra, és fejlődésük egyik legnagyobb feladata, hogy bánni tudjanak ezzel a félelemmel. A kutatások azt bizonyítják, hogy már az egészen kicsi gyerek is ismeri az élő és az élettelen kategóriákat, és van fogalma arról, hogy ami él, az egyszer meghal, elmúlik. Gyakran tapasztalható a halál tagadása, ami azt jelenti, a halál átmeneti, alváshoz hasonló állapot. Az alvás és a halál egyenlővé tétele gyerekkorban jól ismert. Az alvás állapota a gyermek legkorábbi tapasztalata a nem tudatos létezésről. Sok félős gyerek veszélyesnek tekinti az alvást. Az ember meg van győződve saját személyes sérthetetlenségéről és múlhatatlanságáról. A gyermek egocentrikus és gyermekközpontú gondolkodásából következik az a hit, hogy a gyerekek védettek a halállal szemben. A halál csak
az öregek esetében fordul elő, és az öregkor még messze van. A halál fogalmának kialakítását és megértését elősegítheti egy, a családban bekövetkező haláleset feldolgozása. A temetésre is el lehet vinni a szorongásmentes gyereket. Ha a gyerekhez igen közelálló személy hal meg, apa vagy anya, a gyermek akkor is megérzi a gyászt, ha titkolóznak előtte. Ha a gyászoló felnőtt és gyerek között súlyos titok feszül, az többet árt és nagyobb sérülést okoz a gyereknek, mint a tények őszinte feltárása. Az egészséges gyerek-felnőtt kapcsolat segíti a biztonságérzet és a bizalom visszaállítását a szeretett személy elvesztése után is.
Segítség, vagy gyógyítás régen és…
Gyermekeinket boldognak szeretnénk látni. Egy olyan gondolat, hogy egy gyermek lelki okból szenved, szorong, szomorú, magányos fél, álmodozó, a felnőtt ember számára nehezen elviselhető. A gyermekpszichiátria tárgyköre azért is kelt sokszor idegenkedést, viszolygást. Pedig ezek a gondok jelen vannak a gyermekeink mindennapi életében. Azonban sokszor a kicsik lelki problémái rejtve maradnak, nem figyelünk rá, ha nem zavarja a környezetet, vagy sokszor rosszaságnak könyveljük el. Pedig a gyermekpszichiátria nyújt eszközöket, amikkel ezeken a problémákon hatékonyan lehet segíteni.
Ha az ember a pszichiátria történetét olvassa, mindig meglepődik azon, hogy elődeink – már a történelem előtti időkben is – betegségnek tekintették a felnőttkori magatartászavarokat, ezzel szemben: ha ugyanazokat a rendellenes magatartási tüneteket gyerekeken tapasztalták, azokat általában rosszaságnak, neveletlenségnek minősítették, és megszűntetésük érdekében nem a gyógyítás, hanem a pedagógia –természetesen mindig az adott kultúrában eredményesnek tartott –eszközeit alkalmazták.
A magatartási zavaros gyerekek sorsa – a történelem előtti időktől egészen a 18. sz. végéig – nehezen követhető nyomon.
Nagy vonásokban valamennyi korszakra és kultúrára igaz az az állítás, hogy ezeket a gyerekeket nem annyira a gyógyítás, mint inkább a nevelés eszközeivel próbálták megváltoztatni. Ennek az az oka, hogy a gyereket évezredeken át életkorából, méreteiből, számos ismeret és készség törvényszerű hiányából adódóan „par excellance” tökéletlen embernek tekintették, míg a felnőtt
„tökéletlensége „kizárólag valamilyen betegség következménye.
A „tökéletlen” gyermeknek tehát az a dolga, hogy a felnőttnek mindenben és feltétel nélkül engedelmeskedjék, a felnőttnek pedig az, hogy megmutassa a helyes utat, ill. – ha az úton járás akadályokba ütközik – megfelelő pedagógiai módszereket alkalmazzon.
Ezeknek a módszereknek a szigorúságára tudjuk, hogy az ókori Rómában a pálca és az ostor hozzátartozott a gyermeknevelés mindennapjaihoz.
Ezekben a történelmi korokban tehát a felnőtt világ egyszerűen nem vette tudomásul, hogy a gyermek különböző magatartási problémáit esetleg betegség is okozhatja, úgy vélte, hogy ez kizárólag a „kiheverhető” tökéletlenség következménye. Nem gondolva arra, hogy a túlzott szigor is táptalaja lehet a félelem kialalkulásának és gyökeret verésének.
A középkorban a gyerekek helyzete annyiban változott, hogy tökéletlen –tehát nem kész – emberekből az eredendő bűn hordozóivá váltak, akik kivétel nélkül veleszületetten impulzívak, erkölcsileg bizonytalanok, könnyen csábíthatók. Ez a koncepció nemcsak igazolta a szigorú diszciplinák szükségességét, de szerepet játszott abban is, hogy a középkorban a „gonosz” időnként már a gyermeki testbe is beköltözhetett. Ezt elsősorban az a tény bizonyította a korszak szakértői számára, hogy a vallás középkori mintáinak gyakorlásától hiszterizált gyermek az ördögről álmodott vagy fantáziált. Ilyen esetben a különféle megtisztulási rítusok valamelyike, az exorcizmus nem maradhatott el.
A 18. sz. mind a gyermekszemléletben, mind a mentális zavarok értelmezésében döntő változásokat hozott. Orvosi modell vált dominánssá—lsd. Pinel .
Ebben az időben jelentősen megváltozott a gyermekszemlélet is Európában. Az ember veleszületetten bűnös koncepciója helyett az ártatlanság koncepciója lépett.
Egyre többen vallották, hogy a gyermekkor „… az ember életének aranykora … amikor az élet könnyű és a halál nem rémít, az az életkor, amelyre az égiek nyitottak…”
E században született meg Rousseau Emil-je, melyben a korábbiaktól radikálisan eltérő gyerekképet fogalmazott meg. Rousseau szerint a gyerekek nem „eredendően rossz”-nak, hanem „eredendően jó”-nak születnek, magukkal hozva Isten megértését, valamint azt a képességet, hogy különbséget tegyenek jó és rossz között. Ha később rosszá válnak, a környezet és a társadalom gonoszságai teszik őket rosszá; a szociális igazságtalanságok, a mesterkélt osztálykülönbségek, az intelligencia túlzott hangsúlyozása, szemben a személyiség természetes kifejezésmódjaival.
Aveyroni Viktor és Itard története: 1977-ben egy meztelen, 10-12 év körüli kisfiút találtak a franciaországi Aveyron erdejében. A gyermekről , aki nem tudott beszélni, feltételezték, hogy elhagyottan, a vadonban nőtt fel, vagyis a „természet igazi gyermeke” volt. Viktornak nevezték el.
Jean Itard 5 éven át szinte minden energiáját arra fordította, hogy Viktort megtanítsa az emberi magatartás alapelemeire, és számos olyan technikát dolgozott ki, amely kiválóan alkalmas a fejlődésben elmaradt gyerekek képzésére. Azonban Viktor sosem tanult meg beszélni és az emberi környezetben általában ellenségesen viselkedett. Itard ilyen irányú munkásságát a 19. sz-ban Franciaországban Esquirol folytatta, a 20. sz-ba Maria Montessori fejlesztette tovább.
Meg kell említeni Friedrich és Griesinger nevét, akik a 19. sz. közepén az elsők voltak, akik feltételezték hogy pszichiátriai betegség gyermekkorban is létezik.
Az első részletes közlemény ebben a témakörben Kraepelintől származik, aki szerint a gyermekkori pszichés betegségek körülbelül a felnőttkori pszichózisoknak 3-4 %-nyi gyakoriságában fordulnak elő.
Már 1864-ből van adat arra, hogy Frankfurtban gyermekpszichiátriai kórházi osztály, ill. részleg létesült, mégis e betegek Európa-szerte évtizedeken keresztül lényegében csak karitatív ápolás keretén belül kaptak legfeljebb elhelyezést.
Amerikában 1909-ben Chicagóban létesült az első gyermekpszichiátriai intézmény, jellemző módon elsősorban kriminológiai problémák miatt vizsgálatra került személyek számára.
A 20. sz. első évtizedeiben kezdődött el nem kis mértékben a pszichoanalízis alapvető felismeréseinek megtermékenyítő hatása révén a gyermeki pszichés fejlődés törvényszerűségeinek és kóros oldalainak tanulmányozása és elemzése.
A klinikai jellegű gyermekpszichiátriai irányzat kibontakozása Tramer nevéhez fűződik, és ennek hatására a 20. sz. 50-es éveiben már megfogalmazhatták azt, hogy a gyermekpszichiátria a pszichiátria szakterületén belül önállósult.
Jellegzetesen rögzült félelmek.
Iskoláskori félelmek:
A félelmek a realitás felé fordulnak
Szociális félelmek: kortársak elutasításától, meg nem feleléstől való félelem
Kígyóktól való félelem sokszor megmarad
Sötéttől való félelem az életkorral jelentősen csökken, ill. a szellemektől is, de ez is megmaradhat (médiumok hatása)
Szociális szorongásos zavar gyermekkorban:
A gyerekek tartósan rettegnek idegen személyektől, kerülik azok közelségét.
Jelentkezhet felnőttekkel, vagy gyerekekkel kapcsolatban, de gyakran mindkettővel egyidejűleg.
6 éves kor előtt jelentkezik.
Iskolalátogatás nehézségei :
Az iskolába járás elutasítása mögött 3 tényező állhat:
Iskolától való félelem, ami mögött iskolai kudarcok, iskolai traumák állhatnak
Kalandos iskolakerülés: iskolán kívül gyerek vagy felnőtt csoporthoz csatlakozva kalandvágyból vagy kötelességtudat hiányából távol marad az iskolától.
Iskolafóbia : a háttérben szeparációs szorongás áll.
Iskolától való félelem :
Lehet a félelemnek reális alapja is, esetleg valamilyen traumatikus élmény, mely a poszttraumás stressz zavart is létrehozhatja
Félelem hátterében lehetnek iskolai kudarcok is, pl. nem megfelelő beiskolázás
Iskolafóbia :
A kisiskolás korban kezdődő zavarnál általában a szeparációs szorongás áll a háttérben.
Az iskolába járás megtagadása változó mértékű lehet: pl. indulás előtti pillanatban meggondolják magukat, vagy pl. nem is hajlandók felkelni az ágyból.
Gyakoriak a szomatikus panaszok (hasfájás, fejfájás)
Fenyegetőzhetnek önsértéssel, szökéssel
A gyerekeknél gyakori lehet a dependencia igény, extrém módon függhetnek a szüleiktől.
Vénynélküli ellenszer.
Az öröm előzménye valamilyen pozitív esemény, kívánatos vagy vágyott dolgot kap az illető. Az öröm mindig nyereséggel jár a személy számára, sikert ér el valamilyen feladat megoldásában, vagy szociális kapcsolataiban. Elismerést, tiszteletet vagy vonzalmat kap. A gyerek fejlődését végigkíséri az öröm, a gyerekek élvezik az új dolgok elsajátítását, ezt a folyamatot a funkcióöröm kíséri. A kisebb gyermekek inkább tárgyaknak (játék, ajándék) örülnek, a nagyobbaknál megjelenik a szociális öröm. Az egészen kicsi gyermekeknél az öröm állapota is affektusszerűen zajlik le, ugrál örömében, sikít, nevet. 6 éves kor körül már tapasztaljuk az önkontrollt. Ilyenkor már szocializáltabb formában fejezi ki ezt az érzelmet, mosolyog, pozitív dolgokat mond, jobban odafigyel másokra. A boldog ember szociálisan nyitott, keresi másokkal a kontaktust. Az öröm energikus, aktív és életerős érzelem. A gyermekkorában sok örömet átélő gyermek jobb emberi tulajdonságokkal, nagyobb empátiával, nyitottsággal,
toleranciával fog rendelkezni, mint az agresszív, szomorú, megfélemlített légkörben nevelkedő emberek.
A szeretet mindig társhoz kötött. A társas kapcsolat egyedi természetű a szeretetben. A szeretetet átélő ember melegséget, bizalmat, biztonságot, nyugalmat él át a szeretett személy jelenlétében, vagy ha rá gondol. Általában az emberek azért szeretnek valakit, mert valami olyat biztosít számukra, amit kívánnak vagy kedvelnek, amire szükségük van. Ezt a fajtáját a szeretetnek Maslow hiányszeretetnek („D” deficit-szeretetnek) nevezte. Ez hiányszükségletet elégít ki, hosszantartó deprivációja betegséget okozhat. Spitz és Bowlby is foglalkoztak ezzel, és feltárták azt a tünetcsoportot, ami a szeretet, kötődés hiányában alakul ki, az anyától való megfosztottság állapotában. A szeretetéhség olyan hiánybetegség, mint a só és vitaminhiány, bizonyos esetekben gyógyítható. A szeretet másik fajtája az L-szeretet, ami a lét iránti szeretetet jelöli. Ez önzetlen, a másik léte iránt érzett tisztelet és szeretet. Az L-szeretet nem szab feltételeket, nem birtokló jellegű.
A hiánymotivált ember nem egésznek látja a másikat, hanem hasznossági szempontból értelmezi. A szeretet-deficitben nem szenvedő egészséges ember csak kis fenntartó adagokban igényli a szeretetet. Ezek az emberek inkább képesek szeretet átadásra. Az L-szeretet prototípusa az egészséges anya tiszta, önzetlen szeretete, amely hatással van a személyiségfejlődésre.
Mesés befejezés.
A képzelet az észlelési tapasztalatokkal van szoros kapcsolatban. A képzelet az észlelés belső oldala, észlelési anticipáció. Itt is az észlelési sémák elővételezése folyik, csak ilyenkor nincs külső információ-felvétel. Ennek a milyensége határozza meg azt, hogy reproduktív, vagy produktív, alkotó képzeletről van-e szó. Mivel a gyerek észlelési tapasztalatai még csekélyek, képzeletének hatékonysága is kicsi. Feltűnő élénkség, merész csapongás jellemzi, erős emóciók táplálják. Mivel a valóságot még nem ismeri, a képzelet világát választja érzelmei, vágyai,
kívánságai teljesülésének színhelyéül. A gyermeki képzelet legtipikusabb megnyilvánulási formái: a játék és a mese.
A mi kultúránkban a könyvnek nagy szerepe van, a gyerek, aki beleszületik a könyvkultúrába, 2 éves kora körül már adekvátan képes bánni a könyvvel: nem dobálja, tépi, hanem nézegeti. A beszéd kialakulásával és fejlődésével jelentkezik az az igény is, hogy beszéljenek hozzá, meséljenek neki. A 3 éves gyerek legszívesebben a saját életének vagy szülei hétköznapjainak kis történeteit hallgatja. Külön szerepük van azoknak a történeteknek, amelyek szülei hétköznapjairól szólnak. 4-5 éves korban már valami olyasmit szeretne hallani, ami a „tündérmese” kategóriájába tartozik. Kialakul egy sajátos mesét hallgató viselkedésminta, ha a szülő vagy az óvó néni mesélni kezd, felvesz egy bizonyos magatartást, kilép a hétköznapokból, várja a csodát. Amikor a felnőtt mesélni kezd a gyereknek, megváltozik a hangja, az arckifejezése, gesztusai, mimikája; kilépnek a valóságból és egy másik közegbe mennek át. A gyerek könnyen beleéli magát ebbe, rááll a rendkívüli elvárásra. A 4-5 éves gyerek könnyedén közeledik a valóság és a csodavilág között. A beállítódásnak ez a váltása azt jelenti, hogy egy másik tudatszintre lép. Ez a „beállítódás a mesére” – Bühler szerint. Sartre szerint ez „elvarázsolt tudat”. A felnőttek az ilyen kettős tudatállapottal néznek meg egy izgalmas filmet vagy színházi előadást. Beleéljük magunkat egy másik korba, más környezetbe, közben állandóan jelen van valóságos helyzetünk. A kettős tudatállapot vonzó, izgalmas közeg, örömforrás: feszültségteremtő, feszültséghordozó és feszültség levezető. A mese nem utánzó, hanem képzeleti beleélést kíván meg. A mesére a gyermeknek egy bizonyos életkorban szüksége van. A mese gondolatai, elemei, fordulatai egybeesnek a gyermeki gondolkodás és képzelet sajátos sémáival. Az egyik ilyen motívum az átváltozás. Az átváltozás iránti fogékonyság megfelel annak, hogy a gyermeki gondolkodásban, így a játékban is mindent lehet. Másik megfelelés az ellentétek preferenciája. Wallon szerint az ellentétek kedvelése fejlődési jelenség. A való világ a gyermekek számára túl bonyolult, differenciált. Minél egyszerűbb és érthetőbb a hős, annál könnyebb azonosulnia vele. Az ismétlések is hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyerek nagyon biztonságosan érzi magát a mese világában. A mesei ismétlések nemcsak a folyamatosságot teremtik meg, hanem a biztonságot is fokozzák. Az ismerős elemek ún. anticipációs örömet nyújtanak a gyereknek. Ha az elvárt, elővételezett esemény bekövetkezik, a feszültség csökken. A gyermeki fantázia egyik
legjellegzetesebb sémája a veszélyből való megmenekülés. A mesében ez gyakori motívum. A hősök kemény csatákat vívnak, hosszú, nehéz küzdelem után nyerik el a királykisasszony kezét. E motívum oldja a gyermek kicsinységét. Még jobban kielégíti e vágyát a kompenzáció, az elégtétel motívum. A lelki élet egyik alapjelenségéről van szó, ami a felnőttek világában is gyakori. Aki valamilyen területen hátrányba kerül, az máshol keres kárpótlást. A testileg gyenge szellemi fölényt keres. A gyermek kicsinek, gyengének érzi magát, példaképe a felnőtt, olyanná szeretne válni. A mesében mindig a legkisebb viszi a legtöbbre, a legelesettebb kerül a legjobb helyzetbe a mese végén.
Bruno Bettelheim szerint az élet értelmének megtalálása hosszú fejlődés eredménye: minden életkorban keressük, és minden életkorban meg is találunk valamit az élet értelméből szellemi képességeinknek megfelelően. A mesék azt a mondanivalót közvetítik a gyerek számára, hogy az élet tele van súlyos nehézségekkel, konfliktusokkal és ezeket nem lehet elkerülni. De azt az optimista szemléletet is közvetíti, hogy a nehézségekkel meg lehet küzdeni, és ez a harc elválaszthatatlanul hozzátartozik az emberi léthez. A mesének ugyanúgy lényege a misztikum, mint a vallásnak. A vágyteljesítés dinamikája a kettős tudatot az irrealitás felé billenti el. A gyermek soha nem kételkedik az irreálisnak tűnő eseményekben, jelenségekben, a mesékben nem létezik olyan, hogy nem lehet, nem igaz. A modern gyermekirodalom gyakran kirekeszti a primitív ösztönökből és a vad indulatokból fakadó mély belső konfliktusokat, és így a gyermek nem kap segítséget. Például a „Süsü a sárkány” nem tölti be a mese valódi funkcióját, mert a sárkány nem gonosz természetű s így nem is kell tőle félni többé. Kérdés, hogy a mai modern vizuális mesék mennyire fejlesztik az „egészséges félelmet” ? És paradox módon attól fogunk félni amitől nem kellene és nem fogunk félni attól, amitől kellene?
A rajzfilmek videón való nézése nem hordoz gyógyító, személyiség-, és képzeletfejlesztő hatásokat. A kisgyermekek nem értik a televíziós technikákat. Összezavarodnak a gyors helyszínváltozásoktól. Észlelésük még szinkretikus, egocentrikus. A rajzfilm kész vizuális paneleket nyújt, a képzeleti képek áramlását megakadályozza. Ez hosszú távon a kreativitást károsítja, és az olvasásról is leszoktatja a gyereket. Rajtunk szülőkön, nevelőkön a feladat és a felelősség, hogy gyermekeink elé, olyan értékeket nyújtsunk, mind magatartásban, mind vizuális, vagy akusztikus élményben, melyből igazi és reális képet adhatunk. Gyermekeink tanulják meg tőlünk a reális félelmet, ne attól féljenek ami jó, és ne azt dicsőítsék ami rossz.
jozef